Cipeltem a napokat
Sokáig volt fagyos a szívem.
a mellkasomon ült a magány,
féltem, hogy magam' is elveszítem,
nem léptem át a magány zaján.
A napok egymásba csúsztak,
arcukat már fel sem ismertem,
üres tekintettel arra húztak,
ahol minden elsuhan mellettem.
A hetekből aztán egy év lett.
szüntelenül ismétlődött minden,
egy halk, fáradt sóhaj felelt,
én kimerültem minden szinten.
Elfeledtem már a reményt is,
hogy egyszer valaki rám talál,
hogy a szerelem dala megérint,
és fényt hoz a sötétbe talán.
Nem lett semmire válaszom,
és már kérdezni sem mertem,
csak cipeltem némán a napokat,
és nem emlékszem merre mentem.
Aztán egy szép április napon
megszólított a csend peremén,
a pillanat nem repült tova,
velem maradt már az elején.
Egy hang szólított akkor éjjel,
nem volt más, csak lehelet,
mint az első napsugár a jégen,
felolvasztotta a lelkemet.
Azon a napon, abban a percben
életre kelt bennem minden.
(© Szerzői jog fenntartva! - írtam:2026. április 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése