Láthatatlan hídon (vers, dal)

 

Láthatatlan hídon

 

Az este bársonya fed be minket,

s talán épp vacsorázol a kertben.

Meghitten  kortyolgatom  a teát,

mégis ugyanaz a Hold néz le ránk.

*

Ott minden ember Bon jour-t köszön,

itt a pipacs virít a réteken.

Míg a táj szépségén meditálok,

az idilli csendben szundikálok.

*

Nem érintlek, és nem fogod kezem,

sosem néztünk még egymás szemébe.

Nem ülünk némán összehajolva,

mégis lelkünk egymásra talál ma.

*

Nem ígértünk egymásnak szebb jövőt,

nem hullik le a távolság fala,

de az érzés újra lángra lobban,

mikor a szívünk egyszerre dobban.

*

Elég egy gondolat a szellőben,

egy látomás a reggeli fényben,

a párhuzam épít közénk hidat,

e hídon nyújtunk egymásnak vigaszt.

*

S ha vágyaink egyszer útra kelnek,

két lélek találkozik a csendben,

ha át is jutnánk a sors  örvényén,

nem lépünk át a földrajz ösvényén.

*

Végzetünket nem mi választottuk,

mégis a karma visz egymás felé,

vezet, mint egy láthatatlan fonal,

amit aranyszállal rajzolt oda.

*

A mosolyod sok embernek gyógyszer,

üzeneted ezreknek nyújt vigaszt,

de én érzem  a szenvedésedet,

és letörölném a könnyeidet.

(©Horváth Edina Anna – Szerzői jog fenntartva! -2026. augusztus)

Az idő csak a naptár lapját forgatja versem alapján készült dal, fotó

 

Vers és dallam Böröczki Tiborral

 

Kötetek, antológiák,magazinok, E-kötet, amikben benne vagyok

Művész/ma Magazin e-book

 

Marsbook 

Irodalmi Rádió

Marsbook

HOLNAP MAGAZIN

HELMA

 

Portré könyv

                                               

                             

Eladó ifjúság - Egy költészeti kihívásra írtam

 

#HETI KÖLTÉSZETI KIHÍVÁS
 

Eladó ifjúság

Íme az áru: feszes bőr, csillogó szemek,
gyerünk, vegyétek meg, amíg van raktáron!
Húsz éves, alig használt, garancia nélkül,
az értékét elveszíti, amint kicsomagolják.
Ki fizet érte többet? Egy zsebkendőnyi aprópénzt?
Egy nullákkal teli bankszámlát?
Egy politikus a hírnevét kínálja,
egy vállalkozó a birodalmát,
egy magányos özvegy az egész nyugdíját –
csak hadd simogassa meg még egyszer az idő.
Az aukciós mosolyog, lecsap a kalapács,
„Eladva!” – és a tömeg tapsol,
mintha az ifjúság valóban gazdát cserélne,
mintha a ráncok valóban máshová költöznének.
De van itt egy tétel, amit nem hirdettek meg:
a vevő, aki hazaviszi a csomagot,
kibontja, és ott megtalálja – saját magát, húsz évvel ezelőttről,
aki pontosan ugyanígy árulta magát,
ebben a teremben, ennek a kalapácsnak,
és senki, abszolút senki sem vette meg.

(© Horváth Edina Anna -2026.augusztus 08.) 
 

AZ ÓCEÁN NEM FELEL (lírai próza)

 

Az óceán nem felel 

A malajziai MH370-es  járat áldozatainak emlékére, és mindazoknak, akik ma is várják őket.

 

2014.március 8-án az éjszaka ugyanolyan volt, mint bármely másik. Kuala Lumpur repülőterén emberek búcsúztak egymástól. Voltak köztük, akik munkába indultak, mások szeretteikhez, néhányan új élet reményében szálltak fel a Malaysia Airlines MH370-es járatára.

A Boeing 777-es gép éjfél után negyvenegy perccel emelkedett a magasba. Az út első szakasza eseménytelenül telt, majd Zaharie Ahmad Shah kapitány 01:19-kor elküldte az utolsó rádióüzenetet:

„Good night Malaysian three seven zero.”

Akkor még senki sem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó rádiókapcsolat a géppel, és hogy a gép soha nem érkezik meg Pekingbe.

Odalent az óceán fekete selyme hullámzott. Körülbelül harminckilenc perccel a felszállás után, a géppel minden kommunikáció megszakadt – éppen abban a pillanatban, amikor a malajziai irányítás átadta volna a járatot a vietnami légtérnek. Senki sem sejtette, hogy a gép nem jelentkezett be a vietnámi Ho Si Minh-városi irányítóknál, ehelyett letért eredeti útvonaláról, és visszafordult a Maláj-félsziget irányába.

Ezekben a percekben a kabinban talán még béke volt. Emberek ültek egymás mellett, lehet, hogy néhányan aludtak, mások az előttük álló órákra gondoltak. Nem tudhatták, hogy azon az éjszakán már nem érkeznek meg oda, ahová elindultak. Lehet, hogy nem érezték, hogy valami megváltozott. Az a perc, amely számukra még csak egy út közbeni pillanat volt, észrevétlenül vált a világ egyik legnagyobb rejtélyének kezdetévé.

Robbanás nem törte meg a csendet, és nem tudni, mi volt az utolsó kiáltás vagy mondat. A távolban csak egy pont volt a sötétségben, ahol a rádiókapcsolat megszűnt.

A katonai radar még követte a gép mozgását. Csak napokkal később, az archív radarnaplók visszafejtésével derült ki, hogy a gép éles kanyart véve elhagyta eredeti útvonalát, és nyugat felé fordult, a Malaka-szoros felé. A műholdak gyenge, óránkénti jelei igazolták, hogy a repülőgép még órákig a levegőben volt a kommunikáció megszakadása után – utólag ezekből a jelekből rajzolták meg azt az utat, amely végül az Indiai-óceán déli részének hatalmas, lakatlan víztömege felé vezetett.

Volt még egy utolsó rezdülés is: az utolsó teljes műholdas jelzés után nyolc perccel egy hiányos, megszakadt kapcsolatfelvételi kísérletet is rögzítettek – ez volt az utolsó életjel, amit a gép valaha küldött. A szakértők szerint ez a hajtóművek leállása és a fedélzeti rendszer rövid újraindulása lehetett: egy utolsó, gépi sóhaj, mielőtt végleg elnémult. A nyomozók később különös figyelemmel vizsgáltak egy másik momentumot: valahol Penang szigete fölött, ahol a gép szokatlanul alacsonyan repült, az első tiszt telefonja bekapcsolt állapotban volt. A hatóságok szerint a készülék csak kereste a hálózatot, hívásra utaló nyomot nem találtak. Hogy ez egy segélykérés néma kísérlete volt-e, vagy csak egy a szabályok ellenére bekapcsolva maradt telefon a kabinban, senki sem tudja megmondani. Ez a momentum azonban egyedi maradt, hiszen tízezer méteres magasságban a mobiltelefonok némák maradnak, a hálózatok jelei nem érnek fel ilyen magasra, csak alacsony repülésnél. Miután a gép az óceán fölé ért, minden telefon hallgatott, a magasság és a víz némasága mindenki számára egyformán bezárta a világot.

Odalent, a földi irányítóknál a légitársaság diszpécserei még órákig úgy hitték, hogy a tervezett útvonalon halad a gép, mert valós adatuk nem volt. Senki sem sejtette, hogy a gép már réges-rég letért az útjáról. Csak amikor Pekingben üresen maradt a leszállásra váró kifutópálya, és a hozzátartozók hiába figyelték az érkezési táblát,  akkor vált vitathatatlanná: a gép nem ér célba. A hír óráról órára nőtt, végigfutott a kontinenseken, és nemzetközi keresés vette kezdetét: több mint húsz ország hajói és repülői indultak neki egy olyan végtelennek tűnő víztömegnek, amelynek határait szinte lehetetlen volt elképzelni.

A napokból évek lettek, sok év folyamán több százezer négyzetkilométeren keresztül kutatták a mélységet. Az óceán fenekének olyan területeit térképezték fel, amelyeket korábban ember még soha nem vizsgált ilyen részletességgel, de több kérdést hagyott maga után, mint választ.

A hullámok később néhány darabot partra sodortak: kisebb tárgyak, egy bőrönd, egy szárnydarab a végtelenből. Mintha az óceán időről időre visszaadna valamit abból, amit elnyelt, egy jelet, egy emléket. De soha nem az egészet. A hozzátartozóknál több ezer kilométerre székek maradtak üresen az asztalok körül, kabátok lógtak érintetlenül. Fényképek őrizték tovább azokat az arcokat, akik nem tértek haza.

A várakozásnak különös az időszámítása. Nem múlik el, csak rétegződik, mint a homok, amelyet a víz újra meg újra elvisz, majd visszahoz ugyanarra a partra. Van valahol egy pont a térképen, ahol a vonalak már csak feltételezések. Ahol a tudomány és a remény ugyanazt a sötétséget kutatja, és a mélység minden újabb métere egyre távolabb visz a bizonyosságtól. Talán ez a legnehezebb örökség: nem maga a válasz hiánya, hanem a búcsú hiánya. Mert egy repülőgép eltűnhet a radarról, eltűnhet a horizont mögött, eltűnhet a térképről. De nem tűnhet el onnan, ahol a szeretet még mindig őrzi a helyét. Egy név a telefon névjegyzékében, egy fénykép a fiók mélyén, egy hang az emlékezetben, amelyet az idő sem tud teljesen elnémítani.

Az óceán hallgat…, talán mert vannak kérdések, amelyekre nincs válasz, vagy csak túl mélyen őrzi azt, amit egyszer magába fogadott. De néha, ha elcsendesül körülöttünk minden más, a hullámok mögött mintha valami mozdulna. Nem a válasz, csak egy mélyről feltörő zúgás, amely nem akar elhalkulni, mert vannak veszteségek, amelyek nem csendesednek el az idővel, mert a hozzátartozók számára minden március nyolcadika ugyanazzal a kérdéssel érkezik, és várják, hogy véget érjen a bizonytalanság.

De az óceán nem felel, nem ad magyarázatot arra, amit magába zárt. Ma is ugyanúgy hullámzik, és a csillagok ugyanúgy ragyognak fölötte. A szél végigsiklik a víz felszínén, csak egyetlen dolog hiányzik: a történet utolsó fejezete.

Talán egyszer válasz érkezik a kérdésekre. Addig azonban az MH370 nem csupán egy járatszám marad, hanem kétszázharminckilenc ember emléke, akik egy éjszaka elindultak az ég felé, és akikről a világ még mindig nem tudta kimondani az utolsó szót.

Mert amíg egyetlen szív is őrzi az emléküket, addig ők nem tűntek el végleg. Ott maradtak a gondolatokban, a fényképeken, a történetekben, a soha el nem mondott búcsúkban, mert a hozzátartozók mindaddig várják azt a pillanatot, amikor az óceán talán egyszer elengedi azt, amit oly hosszú időn át magában őrzött. (írta: Horváth Edina Anna © Szerzői jog fenntartva ! Műveim csak az eredeti formában és engedélyemmel oszthatók meg! -2026. augusztus 07.)

#mh370 #inmemoriam #fyp #foryou #kortársirodalom #horváthedinaanna #emlékezés

 

APU ÓRÁJA

 

Apu órája

(Édesapám halálának 3.évfordulójára)

Édesapám órája nem csupán egy óra volt, maga az élet a csuklóján, egy apró, ketyegő szív.

Szerette ezt a régi órát, még ajándékba kapta. Olyan óra volt, amit ő nem vett meg magának.

Minden nap ellenőrizte, nézegette, és úgy simította végig az üvegét, mintha csak az emlékeit fényesítené rajta, mintha minden karc egy megélt év lenyomata volna.

A szomorúság és a betegség lassacskán elvette az erejét.

Eljött az idő, amikor az óra már nagy lett a karjára, körbeforgott a csuklóján, és párszor le is esett róla.

Mégis visszatette minden egyes napon, mintha azt üzenné: maradok, amíg az idő engedi.

Aztán egyszer az óra elveszett. Ez mélyen elszomorította. Kutattuk, kerestük, sehol sem találtuk, mintha csak a föld nyelte volna el.

Gyönyörű órát vettem neki helyette, olyat szépet, amilyet  csak lehet. Arany színű fényeset, könnyűt, ami nem húzta a gyenge csuklóját.

Boldog volt, mosolya mindent elárult. S talán nem is az órának szólt ez a mosoly, hanem azoknak a pillanatoknak, amiket mindannyian együtt éltünk át.

Egyszer csak a régi óra előkerült, láttam, hogy a fémszíja eltörött. Az új óra viszont elveszett. Lehet, hogy az otthon fürdőjében, vagy a kórházi szobában, nem leltük sehol.

Tudtam, az igazi percek nem az új órában mérhetők, hanem azokban a napokban, amikor még a régi óra halk ketyegésével idézte a múltat.

 

Még ma is látom magam előtt azt a törékeny kezet, soványan, gyengén — ahogy rajta pihent az idő. Minden egyes perc, minden ketyegés egy apró pillanatot jelzett, amit soha többé nem lehet visszahozni.

Az új óra egy ideig csillogott ugyan a karján, de nem volt benne az a csendes, megszokott jelenlét, ami a régi órát a napjai részévé tette. Néha, amikor a szobában egyedül volt, csak ültem mellette, és hallgattam, ahogy a ketyegés szinte elveszik a csendben. Mintha az idő maga is megtorpant volna, és én csak néztem, ahogy az emlékek lassan újra felélednek.

Emlékszem, egy délután a napsütés lágyan szűrődött be az ablakon, és az árnyékok a falon játszottak. Édesapám mosolya nem az óráról szólt, hanem rólunk, a közösen megélt pillanatokról. Akkor értettem meg igazán: az időt nem percekben mérjük, bennünk él minden egyes  beszélgetés, minden ölelés és mosoly, és minden kézszorítás.

Az órák jönnek-mennek, de az emlékek örökre velünk maradnak.

És amikor éjszaka a miértekre keresem a választ, még az órák nélküli percekben is érzem, hogy édesapám velem van, a szívem él.  Hiszem az igazi idő, ami számít, mindig azokban a pillanatokban lakozik, amikor szeretetben és emlékekben osztozunk.

(2026)