APU ÓRÁJA

 

Apu órája

(Édesapám halálának 3.évfordulójára)

Édesapám órája nem csupán egy óra volt, maga az élet a csuklóján, egy apró, ketyegő szív.

Szerette ezt a régi órát, még ajándékba kapta. Olyan óra volt, amit ő nem vett meg magának.

Minden nap ellenőrizte, nézegette, és úgy simította végig az üvegét, mintha csak az emlékeit fényesítené rajta, mintha minden karc egy megélt év lenyomata volna.

A szomorúság és a betegség lassacskán elvette az erejét.

Eljött az idő, amikor az óra már nagy lett a karjára, körbeforgott a csuklóján, és párszor le is esett róla.

Mégis visszatette minden egyes napon, mintha azt üzenné: maradok, amíg az idő engedi.

Aztán egyszer az óra elveszett. Ez mélyen elszomorította. Kutattuk, kerestük, sehol sem találtuk, mintha csak a föld nyelte volna el.

Gyönyörű órát vettem neki helyette, olyat szépet, amilyet  csak lehet. Arany színű fényeset, könnyűt, ami nem húzta a gyenge csuklóját.

Boldog volt, mosolya mindent elárult. S talán nem is az órának szólt ez a mosoly, hanem azoknak a pillanatoknak, amiket mindannyian együtt éltünk át.

Egyszer csak a régi óra előkerült, láttam, hogy a fémszíja eltörött. Az új óra viszont elveszett. Lehet, hogy az otthon fürdőjében, vagy a kórházi szobában, nem leltük sehol.

Tudtam, az igazi percek nem az új órában mérhetők, hanem azokban a napokban, amikor még a régi óra halk ketyegésével idézte a múltat.

 

Még ma is látom magam előtt azt a törékeny kezet, soványan, gyengén — ahogy rajta pihent az idő. Minden egyes perc, minden ketyegés egy apró pillanatot jelzett, amit soha többé nem lehet visszahozni.

Az új óra egy ideig csillogott ugyan a karján, de nem volt benne az a csendes, megszokott jelenlét, ami a régi órát a napjai részévé tette. Néha, amikor a szobában egyedül volt, csak ültem mellette, és hallgattam, ahogy a ketyegés szinte elveszik a csendben. Mintha az idő maga is megtorpant volna, és én csak néztem, ahogy az emlékek lassan újra felélednek.

Emlékszem, egy délután a napsütés lágyan szűrődött be az ablakon, és az árnyékok a falon játszottak. Édesapám mosolya nem az óráról szólt, hanem rólunk, a közösen megélt pillanatokról. Akkor értettem meg igazán: az időt nem percekben mérjük, bennünk él minden egyes  beszélgetés, minden ölelés és mosoly, és minden kézszorítás.

Az órák jönnek-mennek, de az emlékek örökre velünk maradnak.

És amikor éjszaka a miértekre keresem a választ, még az órák nélküli percekben is érzem, hogy édesapám velem van, a szívem él.  Hiszem az igazi idő, ami számít, mindig azokban a pillanatokban lakozik, amikor szeretetben és emlékekben osztozunk.

(2026)