El nem múló
A nyár úgy érkezett meg, mint egy régi barát, aki nem
kopogtat, csak csendben belép az ajtón, és mosolyogva helyet foglal az emlékek
között.
A nap még alacsonyan járt, amikor Anna kilépett a kertbe. A
fűszálakon harmat csillogott, mintha az éjszaka apró gyémántokat felejtett
volna maga után. A levegőben bodzavirág és frissen kaszált széna illata
keveredett, a távolból pedig egy kakukk hangja szállt át a dombok fölött.
Megállt a régi fa alatt, és lehunyta a szemét.
A nyárnak különös hatalma volt. Nemcsak a földet melegítette
fel, hanem a szíveket is. Elég volt a nap fénye az arcon, a szellő érintése a
bőrön, és az ember újra emlékezni kezdett arra, hogy élni jó.
A kert lassan ébredezett. A rózsák kitárták szirmaikat a nap
felé. A méhek szorgalmasan jártak virágról virágra, mintha fontos titkokat
vinnének egyik helyről a másikra. A fecskék alacsonyan szelték a levegőt, és a
régi kút kövén egy gyík sütkérezett mozdulatlanul.
Anna leült a fűbe. Gyermekkora nyarai jutottak eszébe.
A hosszú délutánok, amikor az idő végtelennek tűnt. A mezők,
ahol a szél hullámokat rajzolt a búzatáblákra. A folyópart, ahol mezítláb
szaladt a homokban. A görögdinnye édes leve, amely végigcsorgott az állán, és a
tücskök esti koncertje, amely minden napot ugyanazzal a csodával zárt le.
Akkoriban azt hitte, a nyár örökké tart, aztán felnőtt. Megismerte
az elmúlást.
Látta a levelek sárgulását, a dér érkezését, a búcsúzó
madarakat. Megtanulta, hogy minden évszaknak vége van.
Mégis, valahányszor megérkezett a nyár, ugyanaz a különös
érzés költözött belé.
Mintha valami örök lenne a világban. Mintha a napsütés
nemcsak fény lenne, hanem emlékezet.
A délután lassan ráterült a tájra.
A nap aranyszínűre festette a mezőket. A búza úgy ragyogott,
mint valami földi tenger. A levegő vibrált a melegtől, a távolban egy traktor
halk zúgása keveredett a tücskök hangjával.
Anna elindult a dombtető felé.
A poros földút két oldalán vadvirágok nyíltak. Pipacsok,
margaréták, búzavirágok. Mindegyik a maga rövid életét élte, mégis úgy
tündökölt, mintha örökkévaló lenne.
A domb tetején megállt, innen látni lehetett az egész
vidéket.
A falut a piros tetőkkel. A templomtornyot, a távoli erdőt,
a lassan kanyargó patakot.
A nap már lefelé indult az égen. Az alkony olyan volt, mint
egy festmény.
Narancs, arany és bíbor színek úsztak össze a horizonton. A
felhők rózsaszínbe öltöztek, mintha a fény utoljára még megsimogatta volna
őket.
Anna leült a fűbe. A világ csendes lett körülötte, csak a
szél beszélt.
A fák levelei halkan összesúgtak, mintha egy ősi történetet
mesélnének.
És akkor megértett valamit. A nyár nem azért szép, mert
örökké tart, hanem azért, mert múlandó, mert minden napsugár egyszeri. Minden
alkony megismételhetetlen. Minden virág egyszer nyílik ki azon a nyáron.
Talán éppen ezért őrizzük olyan féltve az emlékeinkben, mert
a nyár nemcsak évszak, hanem érzés. Egy pillanat, amikor a világ könnyebbnek
tűnik, amikor a szív lassabban ver. Amikor az ember képes hinni a csodákban.
A nap végül eltűnt a dombok mögött, az ég mélykék lett. Megjelentek
az első csillagok, és a tücskök ciripelése betöltötte az estét.
Anna még sokáig ott maradt. A sötétségben már csak a
körvonalakat látta, de nem akart hazamenni, úgy érezte, a nyár ott ül mellette
a fűben, láthatatlanul.
És miközben a csillagokat nézte, tudta, hogy eljön majd az
ősz, utána a tél, aztán a tavasz. Az évszakok újra és újra körbejárják a
világot, de valahol mélyen, az emlékei között, a szíve legcsendesebb zugában
mindig marad egy napsütötte rét, egy tücsökszóval teli este, egy aranyba hajló
alkony.
Mert vannak helyek, ahová nem ér el az idő, és vannak
nyarak, amelyek soha nem múlnak el.
Ott a lelkében mindig nyár van.
