Örökké novellám

 

Örökké 

novella 

A függöny lassan mozdult meg a nyitott ablakban, mintha maga a szellő is félne megtörni a délután szépségét. A napfény ezernyi apró csillámmá tört a víz felszínén, és a szoba megtelt azzal a különös fénnyel, amely csak a tenger közelében létezik.

Elena mezítláb állt az ablak előtt, lába alatt érezte a finom port a padlón.  Ujjai  végigsimították a fehér párkányt, a virágok szirmai pedig finoman megremegtek a huzatban. Körülnézett. Minden változatlan volt a szobában, mint évekkel ezelőtt: a váza, a csipkefüggöny, a sós levegő illata; csak ő nem.

A ház a sziklák fölé épült. A falak tele voltak nyarakkal, nevetésekkel, elveszett mondatokkal. Gyermekkorában, amikor mindenki aludt, Elena az ablaknál állva a hold fényénél elsuttogta legféltettebb titkait a tengernek.

Most már tudta, hogy   a tenger nem felejtett, őrizte Paul hangját is.

A fiú minden nyáron megjelent itt, s mintha mindig ugyanazt a kopott farmert viselte volna. Ugyanaz a vonzó  mosoly, amitől Elena szíve már tizennyolc évesen elveszítette az óvatosságát. Paul nem ígért semmit, nem mondott nagy szavakat, csak belopta magát a lány szívébe. Kavicsokat dobált a vízbe, hosszú sétákra vitte Elenát a parton, és elvarázsolta.

Aztán egy nyáron nem jött vissza.

Nem búcsúztak el, csak egy levél érkezett szeptember végén.

"Néha az ember nem azért megy el, mert nem szeret eléggé, hanem azért, mert túl mélyen szeret."

Elena nem értette, és haragudott rá évekig.

Többször költözött, új embereket ismert meg, próbált teljes életet élni. Mosolygott, dolgozott, élt…, legalábbis kívülről úgy tűnt. De néha, a legváratlanabb pillanatokban, meghallotta a hullámok hangját, vagy megérezte a sós szél illatát egy idegen ember kabátján, és a szíve visszazuhant ebbe a szobába, ebbe a pillanatba.

Most, húsz év után újra itt állt.

A ház üres volt, a falakon halványabb lett a festék, de a tenger ugyanazzal a türelemmel lélegzett odakint, mintha várt volna rá.

Elena lehunyta a szemét.

És akkor meghallotta a hangot, belül magában.

— Késtél.

A nő lassan elmosolyodott, könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán.

— Tudom — suttogta.

A függöny újra meglebbent, mintha valaki épp most ment volna el mellette. A napfény aranyszemcséket hintett a padlóra, és a virágok illata hirtelen erősebbé vált.

Elena leült az ablak mellé, és sokáig nézte a vizet.

Aztán elővette a régi levelet, amelyet minden költözésnél magával vitt. A papír megsárgult már, a tinta kissé elhalványult, de az utolsó sor még mindig tisztán látszott.

"Ha egyszer visszatérsz a tengerhez, meg fogod érteni."

Odakint egy hullám magasabbra futott a parton, majd lassan visszahúzódott, és a lány  megértette.

Nem teljesül be minden szerelem. Vannak érzések, amelyek nem akarnak maguknak követelni senkit, és nem kérnek örökkévalóságot sem. Csak  megmaradnak, mint a tenger lágyabb, partmenti hullámainak finom csobogása egy nyitott ablak mögül.

Csendesen, örökké.