Párizsi emlék
A párizsi kávézó ablaka párás volt. Odakint a város lassan mozdult, vagy talán csak úgy tűnt, mintha ez az egész nem is a valóság része lenne, hanem egy álom, amelyben minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.
A kis, kerek asztalon fehér porcelán teáskanna állt, mellette két gyönyörű csésze. A tea gőze finoman szállt felfele, mint egy láthatatlan híd kettőjük között. A férfi ujjai a csésze fülére fonódtak, a tekintete nem az italt nézte, hanem őt. A nőt, aki vele szemben ült, puha kasmír pulóverbe burkolódzva, kissé félrebillent fejjel, két kezébe fogva a csészét, úgy mosolyogva, mintha tudná: ez a pillanat nem örökké.
Ez a hely nem a térképen létezett, de mégis Párizsban, az Eiffel torony közelében, egy szép helyen, ahol a hangulat kellemes. Mintha valaki egyszer elképzelte volna ezt a fotót, és azóta változatlan maradt minden.
A nő a sapkáját az ölébe tette, barna haja szelíden omlott le a vállára, a nevetése huncut volt. Nem siettek, élvezték a pillanatot.
Az ablakon túl a várost csak sejteni lehetett. Nem voltak koordináták, mert ez nem volt fontos. Ebben a csodás világban csak az számított, hogy együtt lehetnek.
– Mindig ilyen íze van itt a teának? – kérdezte a nő halkan.
– Nem, ma más,… különleges -felelte a
férfi.
A nő erre nem válaszolt, csak felemelte a csészéjét, és az ajkához érintette. A tea meleg volt, de nem annyira, mint az az átható tekintet, amely követte minden mozdulatát. Kettejük között nem voltak nagy szavak, csak apró rezdülések: egy kedves mosoly, egy félrebillent váll, egy pillanat, amikor a csészék alja egyszerre koppant a tányéron, és ők tudták, hogy nem az számít, meddig tart ez a délután. Az a fontos, hogy létezik.
Bennük élt egy kép, mely nincs papírra festve, és nem áll bekeretezve a komódon, de melegséggel tölti el a szívüket, ha felidézik.
Egy párizsi kávézóban, egy csésze “Thé noir au citron” fölött megérezték: a szerelem nem siet. És ez a pillanat örökké velük maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése