Elindult felém (novellám)

 

Elindult felém

 

Nem tudom, mikor indult el felém.
Talán akkor, amikor már nem kerestem a lehetőséget.
Amikor a várakozás elaludt bennem, mint egy hosszú nap végén a lámpa, amire már nincs szükség.

A sors nem szólt.
Nem adott jelet, nem ígért semmit.
Egyszerűen elindította őt, felém.
Lassan, türelmesen, mintha tudta volna, hogy most van rá szükség.

És bennem valami megmozdult.

Először alig észrevehetően.
Egy gondolatban, egy emlékben. Egy érzésben, ami csak megjelent.

Az érzések nem tűntek tova, nem kértek számon, nem zörgettek. Úgy érkeztek meg, mint régi ismerősök, akik tudják, hogy mikor kell hallgatni, és nem akarják betölteni a csendet, csak megosztani.

Volt köztük vágy.
Mély, csendes volt, mint a föld alatti víz, amely tudja, hogy egyszer felszínre ér.

Volt köztük remény.
Olyan, amely már tanult a várakozásból, amelyik tudja, hogy ami igazán nekem való, az nem téved el.

És volt hit.
Abban, hogy nem véletlen, ami bennem újra élni kezd.
Hogy nem véletlen, hogy a szívem nem zárult be teljesen.

Ő elindult.
Nem látom még az arcát, nem tudom, mikor ér ide, de érzem, hogy közeledik felém.

Érzem abban, ahogy türelmesebb lettem.
Már nem siettetek semmit. Nem félek attól, hogy várni kell.

A sors nem téved.
Aki nekem való, nem siet el mellettem. Nem érkezik túl korán, és nem jön túl későn.

Én pedig itt vagyok.
Nem vagyok üres és sebzett, önmagam vagyok.

Várom.
Nem kérlelem, nem sürgetem, nyitott vagyok.
Érzem, hogy talán már közeledik, akit nekem rendelt a sors.

És itt van ez az érzés…
ez a lágy, mély melegség bennem, túlságosan régen volt ilyen. Vagy talán mindig is itt volt, csak most tört újra elő.

/Horváth Edina Anna - 2026. január - ©Szerzői jog fenntartva!/