Majd holnap
A kórházi folyosón mindig ugyanaz volt a szag. Fertőtlenítő, langyos levegő, valami megfoghatatlan várakozás. Mintha az idő itt nem haladt volna, csak cammogott. Ő pedig minden alkalommal úgy lépett be a szobába, mintha egy határhoz érkezne, amelyen túl már nem biztos, hogy vissza lehet jönni.
Az ágy mellett ült, kezében egy pohár vízzel, amit már megint nem ittak meg. Nézte az arcot, amelyet ismert, vagy inkább azt, amivé lett. A vonások még ott voltak, de mintha már nem ugyanahhoz az emberhez tartoztak volna. A szemei csukva, a lélegzete lassú, szabálytalan. Néha úgy tűnt, mintha megállna, aztán újraindulna, mintha maga sem lenne biztos benne, érdemes-e folytatni.
Beszélni kellett volna, tudta. Minden alkalommal tudta. De a szavak nem akartak előtörni, túl nehezek voltak. Olyan mondatok, amelyeket nem lehet félvállról kimondani, mert megváltoztatják mindazt, ami utánuk következik, vagy épp azt, ami már nem következhet.
„Majd holnap” — gondolta mindig. Majd ha jobb napja lesz. Majd ha egyedül lesznek. Majd ha nem remeg így a hangom. A „majd” azonban észrevétlenül egyre rövidebb lett, míg végül elfogyott.
Az elmúlás nem szólt, nem jelentette be magát. Csak leült a szoba sarkába, és türelmesen várt. Nem sietett. Tudta, hogy minden elhallgatott mondat neki dolgozik.
Egy délután már nem volt kinek beszélni. A monitor sípolása élesen vágott bele a csendbe, aztán elhallgatott. A nővér gyors mozdulatai, a lehajtott fej, az udvarias részvét, mindez idegennek tűnt, mintha nem is vele történne. Csak állt ott, és egyszerre túl sok lett a levegő.
Később, amikor már üres volt a szoba, leült az ágy szélére. Most már beszélhetett volna, mondhatta volna, mennyire sajnálja. Mondhatta volna azt is, hogy mennyire szerette és hogy mennyire félt. Hogy nem volt bátorsága időben kimondani mindezt. De most már hiába.
Az elmúlás nemcsak az embert viszi el, magával viszi a lehetőségeket is, a mondatokat, amelyek sosem hangzottak el. A bocsánatkéréseket, a vallomásokat, az egyszerű „fontos vagy nekem” súlyát.
Amikor kilépett az épületből, a nap még sütött, és az emberek sétáltak, beszéltek, éltek. A világ nem állt meg, csak benne maradt valami végleg befejezetlen, egy történet, amelynek nem lett lezárása, csak vége.
És ekkor értette meg: nem az elmúlás fáj a legjobban, hanem az, amit már nem lehet pótolni.
(© Szerzői jog fenntartva! - írta: Horváth Edina Anna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése