TESTVÉREK
novella
Már szürkült, amikor Anna hazaért az iskolából. A szél megcibálta a haját, a kabát gallérja alatt hideg lopakodott a nyakához. Az előszobában cipőjéről lerúgta a latyakot, majd belépett a meleg konyhába, ahol anyjuk épp forró levest kavargatott.
– Misi a pincében van, keresi a karácsonyi díszeket – mondta anya anélkül, hogy ránézett volna.
Anna letette a táskáját, és csak bólintott. Misi, a bátyja, két évvel idősebb nála, mindig is csendes gyerek volt. Az a fajta, aki többet tett, mint beszélt. Aki tudta, hol a helye a családban – erős volt, megbízható, még ha néha zárkózottnak is tűnt.
Gyerekkorukban Anna hozzá futott, ha valaki piszkálta az iskolában. Ha elveszített egy kesztyűt vagy elesett, Misi mindig ott termett, csendesen, mint egy árnyék. Megölelte, vigasztalta szavakkal, valahogy mindig tudta, mit kell tenni.
Mostanában azonban más volt minden. Misi egyre többször volt távol, későn jött haza, zene szólt a szobájából, amelynek szövegeit Anna nem értette. Néha azt érezte, mintha valami eltolódott volna köztük – mintha Misi már nem lenne egészen az övé.
Este, vacsora után Anna lesietett. A poros deszkák között halvány fény derengett, és a bátyja sziluettje hajolt egy doboz fölé.
– Mit keresel? – kérdezte halkan.
– A csillagot – felelte Misi, és Anna rögtön tudta, melyikre gondol. A régi, aranyszínű díszre, amit még a nagymamájuk készített, és amit mindig ő, Anna akasztott fel a karácsonyfa tetejére.
Misi a kezébe adta. A dísz fénytelen volt már, kicsit megkopott, de Anna szíve összeszorult tőle. Emlékek villantak fel: gyermeki nevetések, közös hóemberépítések, a meleg kakaó illata, és Misi, ahogy a vállára emeli őt, hogy elérje a fenyő csúcsát.
Másnap reggel, amikor Anna iskolába indult, valami furcsát érzett a kabátja zsebében. Beletette a kezét, és ujjai egy kis, papírba csomagolt tárgyra bukkantak.
Kibontotta. Egy apró, kézzel hajtogatott papírcsillag volt az – arany színű, gondosan megformált. A hajtások mentén halvány ceruzavonások futottak. Egy rövid üzenet is volt mellé tűzve:
„Ha valaha eltévednél, ez majd hazavezet. – M.”
Anna szíve hirtelen gyorsabban vert. A zsebébe csúsztatta a csillagot, és egy pillanatra becsukta a szemét. Misi nem volt a szavak embere, de minden mozdulata beszélt. Ebben az apró tárgyban benne volt minden: a gyerekkori emlékek, a kimondatlan törődés, az a különös, csendes szeretet, amit csak a testvérek értenek igazán.
Aznap Anna másképp ment végig az iskolai folyosón. Nem sietett, nem hajolt le a padba, hogy láthatatlan legyen. A zsebében ott volt valami, ami erősebb volt, mint bármi más: a tudat, hogy nincs egyedül. Hogy valaki figyel rá. Mindig figyelt.
És este, amikor hazaért, nem ment rögtön a szobájába. Megállt Misi ajtaja előtt, és halkan kopogott.
– Készíthetnénk együtt egy új csillagot is – mondta. – Hogy jövőre már ketten tegyük fel.
A fiú ránézett, szeme sarkában apró mosoly bujkált. És akkor Anna tudta: a távolság csak látszat volt. A testvére ott volt vele – mindig is ott lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése