Szikra (versem)

Szikra

A szikra a csendben bennem éled,
az álmok szélén nem ér véget.
Elillanhat a napsugárral,
a friss szellő fuvallatával.

Néma, de érzem a nagy csendben,
lüktetése  zakatol bennem.
Fényt rajzol a lelkem mélyére,
de nem formál saját képére.

Hangtalanul vezet és vigyáz,
nem kérdez, csak bennem utat ás.
Nem birtokol, csak bennem marad,
és formál csendben, napról napra.

Fújhat a szél, jöhet a vihar,
a szív tüze nem huny ki hamar.
Bennem lakik, és lángra gyúlhat,
kis parázsból nagy tüzet gyújthat.

(2025. július 1.)

Nyomtatott kiadásban

 

Ahol mindig várnak (novellám)

 

Ahol mindig várnak

                                                                       novella

A szobában halk zene szólt, valami régi dallam, amit talán még bakelitről hallgatott fiatal korában. Most a telefonról szólt, csendesen, mintha csak emlékeztetni akarná: az idő megy, de a szeretet marad.

Irén a fotelban ült, kezében Anna fényképe. Minden nap levette a polcról. A lány, Anna már egy ideje egy másik városban tanult. A lakás hirtelen hatalmas lett nélküle.

„Vigyázz magadra” – mondta akkor is, amikor kikísérte a lányt a buszhoz. Nyakába egy kézzel kötött sálat terített.

„Neked kötöttem, hogy meg ne fázz.” Anna hálával ölelte meg édesanyját gondoskodásáért, majd felült a buszra. Fiatal volt, bátor, tele álmokkal. Ahogy a busz távolodott, Irén  csak állt ott, arcán végigcsorgott a könnye.

A férje, Mihály, a konyhában főzött. Azóta gyakrabban főzött. Talán így dolgozta fel a hiányt. Néha túl sokat tett a tányérra, mintha a lány is ott ülne még köztük. Aztán szótlanul visszatette a maradékot a hűtőbe.

„Vigyáz magára?” – kérdezte Irén, szíve tele aggodalommal.

Mihály kinézett az ablakon. „Remélem.”

Irén elmosolyodott. „A múlt héten azt írta, hogy először főzött borsófőzeléket. Persze odaégette.”

Nevettek. Kicsit fájón, de nevetve.

Aztán elhallgattak. A csendben csak a zene szólt tovább. Irén felállt, megigazította a fényfüzért az ablakban. Minden este felkapcsolta, amióta Anna elment. Mintha a lány onnan messziről is látná a fényt. Egy csendes üzenet: várunk haza.

Másnap levelet kaptak. Kézzel írt, hosszú levelet, amit Anna postán küldött. Egy régi szokás, amit Irén tanított neki még kicsiként.

„Anya, apa, csak azt akartam mondani, hogy minden nap eszembe juttok. Amikor a konyhában bénázok, amikor a villamoson zötykölődöm, amikor este lekapcsolom a lámpát. Olyankor mindig tudom: ti ott vagytok, és szeretitek azt a kicsi lányt, aki már nem is olyan kicsi…”

Irén könnyei hangtalanul peregtek. Mihály megfogta a kezét. A fényfüzér tovább világított, meleg, puha fénnyel. Nem volt szükség szavakra.

Mert a szülők mindig szeretnek.

Akkor is, ha már nem mondják ki minden nap.

Akkor is, ha a ház csendes.

Hazavárnak, mert a szeretet ott van.

És a fény utat mutat.

Az ősz ígérete 1. dal

 

Az ősz ígérete  1.

(dal)

 

Hulló levél az idő tenyerén,

aranyba fúl az elmúlás.

Lábam alatt recseg a tegnap,

s a fák fölött nincs már határ.

 

A föld megnyílik némán, csendben,

és rejti azt, mi egyszer élt.

De láng gyúl minden emlék helyén,

egy mécses ég, s a szív beszél.

 

Nem szólnak már, csak néznek ránk,

a névtelen, csendes halottak.

S mi élők, az avart taposva

hordozzuk tovább a gondokat.

 

De ott a füst, a kis papírlap,

mit felkapott az esti szél,

egy szó volt rajta: Köszönöm,

s most fent az éggel összeér.

(2025. június)

Az ősz ígérete 2. (versem)

Az ősz ígérete

Lehullt levél az idő tenyerén,
aranyra színezi az elmúlás.
Lépteink alatt recseg a tegnap,
esőként könnyezik a búcsúzás.

Fenti világ kinyílik zajtalan, 
de elrejti azt, kik egyszer éltek.
De láng gyúl minden szép emlék helyén,
a mécsesek égnek, s szívünk beszél.

Elmentek, kik egykor velünk voltak,
nem is sejtjük, hogy még velünk vannak.
S mi élők, az avaron taposva
hordozzuk tovább a tegnapokat.

Az ősz ígéret. Hidd, hogy nincs vége,
tudod jól, ez már nem tündérmese.
Emlékezz, hisz szívedben maradnak,
és újra él a lelkük általad.

(2025. június)

Ez a versem a poet.hu oldalon a Nap verse lett június 30-án!

A nyár dala (versem)

 A nyár dala

Szél ringatja fák levelét,
napfény csókol rétet, hegyet,
pipacs nyílik, búza érik,
a világ most csendben nevet.

A tó tükrén csillan a fény,
gyerekzsivaj  mindenfelé,
mezítlábas délutánban
mind versenyeznek futásban.

A rózsát a szél simítja,
dinnye íze számban édes,
minden perced egy varázslat,
mely örökké bennem éled.

Nyár - te csodálatos emlék,
aranyra festett valóság,
míg itt vagy, a szív is könnyebb,
te vagy a földi boldogság.

(2025. június)

TÁRS A CSENDBEN (vers)

 Társ a csendben (egy szerző-társnak îrtam)

Nem kérdezem, hogy is vagy ma,
a szemed árnyékában ott vagyok.
Tudom, mit jelent az utolsó sóhaj,
a súlyos csönd, mikor a szív nem dobog.

Apád hangja még benned él,
mint verssor, mit nem írtál le soha.
Az emlék súlyát nem oldja az idő,
de formát ad neki a szó - s az ima.

Ott álltam tán a zord fák közt,
kezemben virág, bennem nincs semmi.
Anyám és apám... két gyönyörű emlék,
akiket már nem tudok megölelni.

Csendbe zárva írjuk versbe,
mit  nem tud kimondani a lelkünk,
és vezetik kezünk a fájdalomban,
s ők súgják, amit mi leírni sem merünk.

(2025. június) 

Testvérek (novellám)

TESTVÉREK

novella

(saját fotó)
 

Már szürkült, amikor Anna hazaért az iskolából. A szél megcibálta a haját, a kabát gallérja alatt hideg lopakodott a nyakához. Az előszobában cipőjéről lerúgta a latyakot, majd belépett a meleg konyhába, ahol anyjuk épp forró levest kavargatott.

– Misi a pincében van, keresi a karácsonyi díszeket – mondta anya anélkül, hogy ránézett volna.

Anna letette a táskáját, és csak bólintott. Misi, a bátyja, két évvel idősebb nála, mindig is csendes gyerek volt. Az a fajta, aki többet tett, mint beszélt. Aki tudta, hol a helye a családban – erős volt, megbízható, még ha néha zárkózottnak is tűnt.

Gyerekkorukban Anna hozzá futott, ha valaki piszkálta az iskolában. Ha elveszített egy kesztyűt vagy elesett, Misi mindig ott termett, csendesen, mint egy árnyék. Megölelte, vigasztalta szavakkal, valahogy mindig tudta, mit kell tenni.

Mostanában azonban más volt minden. Misi egyre többször volt távol, későn jött haza, zene szólt a szobájából, amelynek szövegeit Anna nem értette. Néha azt érezte, mintha valami eltolódott volna köztük – mintha Misi már nem lenne egészen az övé.

Este, vacsora után Anna lesietett. A poros deszkák között halvány fény derengett, és a bátyja sziluettje hajolt egy doboz fölé.

– Mit keresel? – kérdezte halkan.

– A csillagot – felelte Misi, és Anna rögtön tudta, melyikre gondol. A régi, aranyszínű díszre, amit még a nagymamájuk készített, és amit mindig ő, Anna akasztott fel a karácsonyfa tetejére.

 

Misi a kezébe adta. A dísz fénytelen volt már, kicsit megkopott, de Anna szíve összeszorult tőle. Emlékek villantak fel: gyermeki nevetések, közös hóemberépítések, a meleg kakaó illata, és Misi, ahogy a vállára emeli őt, hogy elérje a fenyő csúcsát.

Másnap reggel, amikor Anna iskolába indult, valami furcsát érzett a kabátja zsebében. Beletette a kezét, és ujjai egy kis, papírba csomagolt tárgyra bukkantak.

Kibontotta. Egy apró, kézzel hajtogatott papírcsillag volt az – arany színű, gondosan megformált. A hajtások mentén halvány ceruzavonások futottak. Egy rövid üzenet is volt mellé tűzve:

„Ha valaha eltévednél, ez majd hazavezet. – M.”

Anna szíve hirtelen gyorsabban vert. A zsebébe csúsztatta a csillagot, és egy pillanatra becsukta a szemét. Misi nem volt a szavak embere, de minden mozdulata beszélt. Ebben az apró tárgyban benne volt minden: a gyerekkori emlékek, a kimondatlan törődés, az a különös, csendes szeretet, amit csak a testvérek értenek igazán.

Aznap Anna másképp ment végig az iskolai folyosón. Nem sietett, nem hajolt le a padba, hogy láthatatlan legyen. A zsebében ott volt valami, ami erősebb volt, mint bármi más: a tudat, hogy nincs egyedül. Hogy valaki figyel rá. Mindig figyelt.

És este, amikor hazaért, nem ment rögtön a szobájába. Megállt Misi ajtaja előtt, és halkan kopogott.

– Készíthetnénk együtt egy új csillagot is – mondta. – Hogy jövőre már ketten tegyük fel.

A fiú ránézett, szeme sarkában apró mosoly bujkált. És akkor Anna tudta: a távolság csak látszat volt. A testvére ott volt vele – mindig is ott lesz.