Csillaglények (versem)

 
Fenn, ahol az éj nem alszik,
s a fény csak emlékekben rezdül,
ott járnak ők - a eltávozottak,
csillagporban, csendbe öltözötten.

Nem szóval intenek, nem könnyel,
szív-rebbenésben szólnak csak:
egy gondolatban, ami hirtelen jön,
egy simításban, mit ők adnak.

Álmok peremén ülnek sorban,
fák lombján átsuhanó árnyak,
lélek-szálakat szőnek hajnalig,
szelíd figyelem, láthatatlan szálnak.

Ők már tudják, nincs vég, csak forma,
a test lehull, de a lélek elszáll,
csillagként lüktet minden egyes érzés,
mely szeretetből sarjad, s rád száll.

Fent ragyognak, hol már nincs idő,
ahol a csend maga az értelem,
eltávozott lelkek fénypora ők,
akik bennünk élnek szüntelen.

Ha útra kelnél, de nincs kedved,
könnyed fakad, de nem érted miért,
ha érzed: nem vagy egyedül a csendben,
mindent megadnál tanácsaikért.


Nem lépnek árnyékként utánunk,
nem halljuk őket a szavakban,
de ott vannak minden rezdülésben,
egy gondolatban, egy dallamban.

Álmunk mélyén ha megjelennek,
szelíd szemükből a béke árad,
kezeik nem érinthetnek többé,
de szívünkhöz mégis odatalálnak.

Ők azok, kik csillaglényekké lettek,
s nem hagyták el a földi rendet,
csak messzebbről, tisztábban látják
a ború és öröm érzését benned.


Ha fölnézel, és sok csillag pislákol,
s úgy érzed, valaki figyel téged,
tudd: ők azok, kik nem mentek el,
csak csillaglényként őrzik a léted.