„A híd, amelyet együtt építettünk”
Volt egyszer két falu, a Vízpart és a Hegyláb, amelyeket egy mély szurdok választott el egymástól. A vízpartiak hajókat építettek és halásztak, a hegylábiak követ faragtak és mezőket műveltek. A két nép sosem háborúzott, de nem is szóltak egymáshoz. Azt mondták, mások vagyunk, nekünk így jó.
Mígnem egy évben a folyó kilépett a medréből, és elárasztotta a part menti házakat. A vízpartiaknak magaslatra kellett menekülniük – de a hegy túloldalán nem volt számukra út.
Akkor egy fiú, Natan a Vízpartról, és egy lány, Elira a Hegylábról, véletlenül találkoztak a szurdok peremén. Elira kosarat cipelt, benne étel, amit a túlpartra akart ledobni – Natanék ugyanis éheztek. De a szél elsodorta a kosarat, és a két fiatal egymás szemébe nézett. Nem mondtak semmit. Csak annyit, hogy: „Mi lenne, ha…”
Másnap Natan követ vitt. Elira fát. Hárman jöttek segíteni, aztán heten. A két falu népe először csak nézte őket. Aztán az egyik öreg odalépett, majd a másik. Egy héttel később a két part között már kifeszítettek egy kis pallót. Nem volt szép, nem volt erős – de átkeltek rajta.
Az emberek beszélni kezdtek. Először csak a munkáról, később az ételekről, majd a meséikről, amelyek meglepően hasonlítottak. Kiderült, hogy a hegy is lehet tenger, ha a szél fúj rajta, és a víz is lehet szikla, ha elég mélyre nézünk.
A híd egyre szélesebb lett, erősebb és díszesebb. Azóta is ott áll, nem csak kőből és fából, hanem szóból, nevetésből, hallgatásból és kézfogásokból épült.
És senki sem mondta többé: „ők mások.” Csak annyit: „ők is mi vagyunk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése