A csend kastélya
Az erdő mélyén, ahol a köd sosem oszlik fel teljesen, és a fák gyökerei mintha suttogva beszélnének egymáshoz, áll egy kastély, amelyről nem tudnak az emberek. Nincs róla jelzés térképen, és ha valaki mégis arra vetődne, az ösvények elhajolnak előle, a lombok bezáródnak mögötte, és mire újra felnézne, már más tájon jár. Mert a kastély nem arra való, hogy nézzék – hanem hogy érezzék.
Aki mégis megtalálja, nem véletlenül teszi. Csak azok léphetnek be, akiknek szívében valami eltört, de nem keményedett meg. Akik nem keresnek, csak kérdeznek. A csend kastélya őket fogadja.
A kapu nyikorgás nélkül tárul fel. A kovácsoltvas rács sima, mintha mindig is nyitva állt volna, csak nem észrevették. A kertben rózsák hajolnak egymáshoz, bár nincs szél. A fák lombjai nem zizegnek – hallgatnak. De ez a hallgatás nem üresség, hanem nyugalom. A béke alakot ölt: fények hajolnak át a padokon, a fűszálak végén apró, színtelen gyöngyök hintáznak. Nem harmat – jelenlét.
A kastélyban jó entitások élnek. Nem kísértetek, mert nincs bennük fájdalom. Inkább őrzők. Valaha éltek, valaha szerettek. Most itt laknak, mert a világ nem tudta, mit kezdjen azzal a jósággal, amit belőlük sugárzott. De a kastély megőrizte őket.
A Zene Lénye a keleti toronyszobában él. Nem látni, csak hallani – olyankor a falak remegni kezdenek egy alig észlelhető dallamtól, mintha a világ szíve dobbanását követné. Az éjszaka közepén néha megszólal a zongora: egy andalító, ismeretlen dallam csendül fel, amelyről senki sem tudja, ki írta. Talán soha nem is írták le – csak megszületett abból, amit valaha valaki érzett.
A Gyermek Álma a padlások padlásán lakozik. Ő nem más, mint a nevetés emléke: egy kislány, aki valaha ott szaladt végig a folyosókon, régen, amikor még hús-vér emberek lakták a kastélyt. Ő nem nőtt fel – nem halt meg – egyszerűen álommá vált. Aki hozzáér a régi játékdobozhoz, amit őrzött, hallhatja a nevetését – és meggyógyul egy kis részen, ott belül.
A Könyvek Lelke az ódon könyvtárban lakik. Nem ember, nem lélek, hanem minden kimondott gondolat gyűjtője. Egy lebegő forma, amely néha lapoz egy könyvet, másszor csak megérinti a könyvgerinceket, és ettől a könyv magától nyílik ki. Ha valaki belép a terembe, nem kérdeznie kell, csak jelen lennie. A könyvek akkor mindig annál az oldalnál nyílnak ki, ahol a válasz rejtőzik. Olyan kérdésekre is, amiket még meg sem fogalmaztál.
Az Angyal, aki nem repül, a kertben él. Egy áttetsző, magas alak, akinek nincsenek szárnyai – vagy talán csak láthatatlanok. Nem szólal meg soha. Csak jelen van. Ha közelébe ülsz, elmúlik a szorongás. Ha ránézel, eszedbe jut valaki, akit régóta nem tudtál elengedni. De már nem fáj.
És ott van a legcsendesebb szoba – A Megértés Tere. Egy boltíves, apró helyiség az északi folyosó végén. Ott nincs bútor, csak párna a padlón. Aki oda belép, az szembenéz önmagával – de nem a hibáival, nem a múlt sebeivel, hanem azzal, aki lehetett volna, és akivé még mindig válhat. A szoba nem beszél, nem mutat – csak tükröz. Olyan csend van benne, amitől eleinte sírni támad kedve az embernek. Aztán megkönnyebbülni.
A kastély nem tart fogva senkit. Ha valaki egyszer belép, magával visz valamit – nem emléket, nem képet, hanem egy újfajta csendet. A lelkében lesz. És amikor visszatér a zajos világba, már másként hallja a csendet – mintha az is beszélne.
Aki járt a csend kastélyában, az tudja: nem minden jó tűnik el. Csak csenddé változik. És néha, ha elég figyelmesek vagyunk, meghalljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése