Barátságos Erdő Iskola (novella)

 

Barátságos Erdő Iskola

Fekete István hőseinek új története

 

A hegyek ölelésében, hol a fák susogása meséket őriz, és a reggeli pára még a harmat illatát ringatja, megbújt egy különleges iskola: a Barátságos Erdő Iskola. Ide jártak azok az állatok, akiket már jól ismerhetünk Fekete István történeteiből: Vuk, a kíváncsi kisróka; Hú, a bölcs bagolyfióka; Kele, a bátor gólya; és Csí, a fürge fecske. Most azonban nem egyedül kalandoztak, hanem együtt tanulták, hogyan kell figyelni, segíteni és elfogadni egymást.

Az ösvény, amelyen nap mint nap érkeztek, mohapárnás volt, s az avar alatt puha erdei illatok bújtak meg. A fák magasba nyúló karjai között szikrázott a reggeli napfény. Ilyenkor a természetjárók megálltak egy-egy tisztáson, csendben figyelték az erdőt, hallgatták a harkály kopogását, a rigó dalát, s úgy érezték, az idő is lassabban jár itt.

Vuk a bokrok között szaladt, bundája alig susogtatta a leveleket. Kele a magasból ereszkedett le, hosszú szárnyai szinte súrolták a felhőket. Hú, nesztelenül suhant, mint egy gondolat az éjszakában. Csí vidáman csipogva cikázott az ágak között, mindig felfedezett valami újat – egy csigát, egy gombát, egy különös illatot.

Egyik reggel azonban Hú nem jött az iskolába. A tanító, egy szelíd őz, csak ennyit mondott:
– Hú beteg lett. Pihennie kell.

A többiek összenéztek. Az erdő is csendesebb lett, mintha ő is Hú hiányát érezné. „Nélküle nem igazi az osztály!” – gondolta Vuk. Elhatározták, hogy segítenek. Mindenki hozzátett valamit. Csí egy dalt komponált, amit reggelente elcsipogott Hú odúja előtt. Kele messziről hozott gyógyfüvet a nádasból. Vuk mesét vitt: esténként ott kuporgott Hú odúja alatt, és mesélte a nap eseményeit.

Hú lassan gyógyult. Mikor újra megjelent az iskolában, a többiek boldogan vették körül. A lombok fölött szél kerekedett, s mintha az egész erdő sóhajtott volna megkönnyebbülten.

– Olyan jó újra veletek! – mondta Hú, és szeme csillogott.

Aznap a tanító különleges feladatot adott:
– Ma az elfogadásról tanulunk. Arról, hogy nem mindenki ugyanolyan gyors, erős vagy bátor. De mindenki értékes.

Vuk ekkor mesélni kezdett:
– Amikor Hú beteg volt, sok mindent megértettem. Ő mindig tanácsot ad, de most ő szorult ránk. Jó érzés volt segíteni.

– És jó érzés volt kapni is – bólintott Hú. – Mert barátnak lenni nemcsak azt jelenti, hogy együtt nevetünk. Hanem azt is, hogy akkor is ott vagyunk, ha baj van.

Kele magasba emelte csőrét:
– A barátság olyan, mint a repülés: egyedül is lehet, de együtt szebb.

Csí trillázni kezdett, mintha épp ezt a gondolatot akarta volna megénekelni.

Délután együtt indultak haza. A hegyoldalon a nap már alábukott, de aranysugara még megsimította a fenyők csúcsát. Az ösvényen lépkedők szíve csendes volt, de tele hálaérzéssel. Talán a természet is velük örült.

A lombok suttogása ezt zümmögte:
„Jó barátnak lenni. Jó együtt lenni. Jó elfogadni egymást.”