Az idő vonalán (versem)

 Elmentél tőlem, messze vagyok,
két fél szív, mi egymásért sajog.
Túl nagy a csend, nincsenek zajok,
nem karolnak ölelő karok.

Sok durva szó, bántás általad,
megmutattad ezt az oldalad,
nem maradt semmi, mi összetart,
nincsen már jóleső pillanat.

Még ott a pad a házad mögött,
hol üldögéltünk szakkör előtt.
Most árnyként lépünk, két idegen,
közeledünk - némán, hidegen.

Megvan még az idő vonalán
egy el nem küldött levél talán.
Az álmomban kimondott neved,
vagy egy ízletes ebéd veled.

Ma véletlenül találkoztunk.
Legalábbis mi így gondoltuk.
Ahogyan a szemedbe néztem,
kedvetlenül melléd léptem.

- Ne haragudj - te előbb mondtad.
Boldog voltam, de nem csacsogtam.
Elég egy mondat, nem kellett több,
hálát érzek, ha szívedből jött.

Nem vártam semmit, mégis kaptam,
elégtétel - mit régen vártam.
Nincs folytatás, örökre vége,
és ránk borul  a múlt emléke.