A csend hangja (novella)

 

HORVÁTH EDINA ANNA

A CSEND HANGJA

-novella-

 

A hajnali köd még az erdő ölében pihent, amikor Péter letérdelve lecsatolta bakancsa fűzőjét, majd mezítláb lépett a mohára. Az első lépésnél beleremegett. Mintha a föld is megérezte volna, hogy ma nem csak egy kirándulásra jött. Ma békét keresett.

Az ösvény nem volt kijelölve. A fák közötti csend vezette. A levelek suttogása, az avar roppanása a talpa alatt, a harkály monoton kopogása – mind egy lassan kibontakozó zenemű részei voltak. A természet nem kérdezett, nem ítélkezett. Egyszerűen csak volt.

Péter zsebében ott lapult a telefonja. Ahogy egy pillanatra megállt egy fa tövében, megérezte a jelenlétét. Ám nem vette elő. Nem volt mit lefotózni, nem volt mit megosztani. Ami ott történt, az nem képernyőre, hanem belülre íródott.

Megállt egy tisztáson, ahol már ott ült valaki. Egy idős férfi, hátának dőlt egy öreg bükkfának, arcát a napfény felé fordítva, szemét lehunyva. Ő volt az, akit egykor Péter ismerni vélt – talán egy falu széléről, talán csak a saját emlékei mélyéről.

Az öreg lassan kinyitotta a szemét, és rámosolygott.

– Régen gyakrabban jártak az emberek ide – mondta halkan. – Akkor még tudták, hogy az időt nem csak a munkára kell szánni. Hanem arra is, hogy befelé figyeljünk. És figyeljünk a természetre is. Az ösvények nemcsak a fák között vezetnek, hanem önmagunkba is.

Péter bólintott.

– Most már inkább sietünk – válaszolta. – Mintha attól félnénk, hogy lemaradunk valamiről.

Az öreg elmosolyodott.

– És közben lemaradunk arról, ami valóban fontos. A madarak hangjáról, a szél suttogásáról, a saját gondolatainkról. Mi, idősebbek még tudtuk, hogy a csend nem üresség. A csend tér, ahol találkozhatunk önmagunkkal. A természet pedig tükör: megmutatja, mivé válunk, ha nem figyelünk rá. És ha figyelünk, azt is, kik vagyunk.

Péter leült mellé a földre. A két férfi, a fiatalság és az öregség, csendben ült egymás mellett. Nem volt szükség sok szóra. Az erdő beszélt helyettük – a szél a levelek között, a harkály ritmusa, egy mókus surranása a faágon.

Egy pillanatra ismét eszébe jutott a telefon. De csak egy röpke gondolat volt, amit rögtön elengedett. Ami fontos volt, azt nem lehetett megörökíteni – csak megélni.

– Az ember akkor él igazán – mondta az öreg –, amikor már nem akar uralkodni a világ felett. Hanem amikor megérti, hogy csak vendég itt. És ha jó vendég, akkor az erdő befogadja. Megnyitja előtte azt a csendet, amit máshol nem talál meg.

Péter a távolba nézett, ahol a nap már átsütött az ágak között. Érezte, hogy az öreg igazat mondott. Ebben a pillanatban nem volt múlt, jövő, csak a jelen. A föld illata, a meleg napfény, a csend, és az élet lüktetése, ami mégis ott dobogott minden falevélben.

Amikor elindult visszafelé, már nem volt ugyanaz, mint aki belépett az erdőbe. Nem hagyott nyomot maga után, de az erdő nyomot hagyott benne. Az idős férfi pedig továbbra is ott ült egy fa árnyékában – vagy talán már nem is fizikailag. Talán már eggyé vált az erdővel. Lelke beleolvadt a fák susogásába, a madarak énekébe, a patak csobogásába.

És ha valaki elég figyelmes, talán még ma is meghallja őt – nem szavakban, hanem a csendben. A csend hangjában.

(Horváth Edina Anna novellák,  Szerzői jog fenntartva! - 2025.)