Emlékezzünk (novella)

 

HORVÁTH EDINA ANNA

EMLÉKEZZÜNK

-novella-

A ház falán régi repedések futottak végig, mint az emlékek az emberi arcon. Mária nem is tudta már, hogy mikor kezdett el félni a hangoktól. Talán amikor először dördült meg a távolban a föld, vagy amikor a szomszéd ház már csak egy kupac törmelék lett.

Aznap hajnalban is úgy ébredt, mint mindig: az első robbanás előtt pár másodperccel. Az ösztönei már előtte jelezték, hogy valami történik. Lejjebb húzta a vastag takarót Olena vállán, a kislány aludt, szorosan átölelve egy megviselt plüssnyulat, aminek egyik füle hiányzott. A játékot a férje hozta még Donyeckből, mielőtt...

Mielőtt a neve bekerült volna a falu közepén álló deszkatáblára. Rajta: huszonkét név. Mária minden reggel végigolvasta őket, mintha attól életben tartaná az emlékeiket.

A bolt, ahol egykor dolgozott, már nem létezett. A kék csempe darabjai ott hevertek az utca szélén. A kenyér most már nem munka volt, hanem kérés, sorban állás, csendes hála, ha egy vekni jutott.

De mégsem ez fájt legjobban, hanem a csend. A hang, ami a bombák után maradt. Nem a romoké, hanem az emberi beszéd hiányáé. Mert már nem mertek beszélni a holnapról. Csak a ma volt, és az is csak félig.

És leginkább az fájt, hogy ez nem a nép háborúja volt. Nem az anyáké, nem az apáké, nem azoké, akik dolgozni, szeretni, élni akartak. Egyetlen hatalom döntött úgy, hogy életek árán írja újra a térképet. Egyetlen kéz tolt el sorsokat, családokat, jövőket – tollvonással, parancsszóval. És senki nem kérdezte meg őket.

Egy napon idegen autó állt meg az utcában. Mária szíve megugrott. Katonák? Fosztogatók? Segélyszállítók? A falu összes szíve egyszerre kezdett dobogni, amikor a kocsi ajtaja kinyílt, és egy fehér sálas nő szállt ki, utána két férfi. A karjukon piros kereszt.

Ők hozták a híreket. És egy levelet.

A levél a férjétől jött. Azt írták, valaki megtalálta a jegyzetfüzetét. A papíron reszketeg kézírással egy mondat állt:
„A háború csak akkor győz, ha mi elfelejtjük egymást.”

Mária sírt. Nem hangosan, csak úgy, ahogy a föld sír, amikor reped, de nem omlik össze. Megfogta Olena kezét, és suttogva mondta:
– Emlékezzünk, kicsim. Mindig.

(Horváth Edina Anna novellák Szerzői jog fenntartva - 2025.)