A mosoly mögött
Az általános iskola udvarára a fiúk sokszor lökdösődve érkeztek meg. Fiatalság, bolondság, mondták korunk „öregei”.
Az osztálytársaim között volt egy helyes, barna hajú vidám fiú, Andris volt a neve, de én úgy gondoltam rá: a mosolygós. Mindig a háttérben álldogált, sosem volt tolakodó. Nem sokszor vett részt bunyókban, és nem beszélt sokat, mégis érezni lehetett a jelenlétét.
A szeme kék volt, olyan kék, mint Nizzában az égbolt. Amikor az ég és a tenger találkozott, és nem tudtam eldönteni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a színt szinte mindennap láttam már korábban.
Andris mindig mosolygott. Azt hittem, egyszerűen ilyen, vidám, könnyed, de csak később értettem meg, hogy talán a zavarát vagy a félelmét rejtette el mosolya mögé, vagy mindazt, amit sosem mondott ki.
Az osztályban a mellettem lévő padsorban ült. Néha, amikor oldalra pillantottam, figyelgettem, de soha nem kérdeztem meg, hogy van. Nem kérdeztem meg, miért mosolyog mindig. Azt sem vettem észre, hogy ha a figyelmem valaki más felé irányult, az ő mosolya is megváltozott. A többi fiú mindig elterelte a figyelmemet, mert sokszor hangoskodtak, verekedtek, bohóckodtak szegény tanáraink idegein táncolva.
Nem tudtam, hogy az udvaron állva engem figyel, és minden nap újra és újra eldönti, hogy ma talán. Nem tudtam, hogy az a mosoly egy gondosan felépített védekezés.
Egy délután esett az eső. Emlékszem, bosszankodtam, mert nem volt nálam kabát. Az iskola ajtajában állva körülnéztem, de nem is vettem észre. Nem azért, mert nem érdekelt, inkább csak figyelmetlenség volt az oka. Egyszerűen csak megállapítottam magamban, hogy szerencsére közel lakom az iskolához, így nem ázok meg, és elindultam az utcánk felé.
A ballagás hamar eljött, és az évek nagyon gyorsan elteltek. A többség egy városban lakott, néhány társunk találkozott egymással, mert ők egy helyen dolgoztak, de mi, többiek szétszóródtunk, és alig-alig tudtunk egymásról valamit. Mindenkinek meg volt a maga élete, házassága, családja, öröme, munkája, vesztesége. Néha, egészen ritkán, eszembe jutott egy félénk, kedves arcú fiú, de sajnos semmit nem tudtam róla.
Így teltek el az évek, az éveim.
Megszerveztük a 45 éves osztálytalálkozót egy étteremben, majd pár hónapra rá egy másik összejövetelt a Duna-parton, melyekre néhányan eljöttek. Izgatottan hallgattuk egymást, majd kíváncsian fordultam a rég nem látott Andris felé. Ősz haj, szemüveg, aprócska ráncok a szem körül, de a mosoly ugyanaz maradt.
– Na, a nagy szerelemem is itt van! – kiáltott fel, és megöleltük egymást.
-A szerelmed voltam? -kérdeztem tőle elsápadva.
-Persze, ne mondd, hogy nem tudtad -felelte.
- Sajnos nem.
Akkor egymás szemébe néztünk, úgy, mint soha addig. Ismerős volt a tekintetéből áradó kedvesség, de valahogy most hosszabbá vált a pillanat.
Az órák repültek, és jót beszélgettünk a többiekkel. A nap végén annyit mondott:
– Legközelebb nálam találkozunk, remélem eljössz.
Csak bólintani tudtam, és valami olyasmit feleltem, hogy meglátjuk.
Később próbáltam megemészteni a hallottakat, kicsit szomorkásan gondoltam arra, hogy sajnos nem minden szerelmet élünk meg. Van, amelyik azért lesz az életünkben, hogy egyszer végre megértsük, kik is voltunk.
Tovatűnt a nyár, elérkezett a november, a karácsony, és próbáltam nem lázadni a sors ellen, de az ünnepek sem feledtették velem a valóságot.
A tél lassan elcsendesítette a Duna-partot, a sétányok üresebbek lettek, és a város fényei már másképp csillogtak a vízen. Néha megfogtam a telefont, remélve, hogy valaki felhív, de az makacsul hallgatott.
Ahogy beléptem az új esztendőbe, megértettem, hogy az idő nem hozza vissza a régmúlt éveket, és nem minden szerelmet kell megélni ahhoz, hogy éljen. Vannak szerelmek, amelyek a kimondatlan pillanatokban születnek, beleíródnak az emlékeinkbe, és örökké bennünk élnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése