A múlt íze
A pohár szélén lelassul az idő,
rubin csend ül rajta, mint egy rejtett vágy.
A szüret emlékein elmerengünk,
a régmúlt eszméje bennünk él tovább.
A kortyban benne van a föld és munka,
semmi sem törölheti el a múltunk.
A jó borhoz idő kell, mint a szívhez:
érnie kell, míg egymásra találunk.
(2026. január 31.)
Majd holnap
A kórházi folyosón mindig ugyanaz volt a szag. Fertőtlenítő, langyos levegő, valami megfoghatatlan várakozás. Mintha az idő itt nem haladt volna, csak cammogott. Ő pedig minden alkalommal úgy lépett be a szobába, mintha egy határhoz érkezne, amelyen túl már nem biztos, hogy vissza lehet jönni.
Az ágy mellett ült, kezében egy pohár vízzel, amit már megint nem ittak meg. Nézte az arcot, amelyet ismert, vagy inkább azt, amivé lett. A vonások még ott voltak, de mintha már nem ugyanahhoz az emberhez tartoztak volna. A szemei csukva, a lélegzete lassú, szabálytalan. Néha úgy tűnt, mintha megállna, aztán újraindulna, mintha maga sem lenne biztos benne, érdemes-e folytatni.
Beszélni kellett volna, tudta. Minden alkalommal tudta. De a szavak nem akartak előtörni, túl nehezek voltak. Olyan mondatok, amelyeket nem lehet félvállról kimondani, mert megváltoztatják mindazt, ami utánuk következik, vagy épp azt, ami már nem következhet.
„Majd holnap” — gondolta mindig. Majd ha jobb napja lesz. Majd ha egyedül lesznek. Majd ha nem remeg így a hangom. A „majd” azonban észrevétlenül egyre rövidebb lett, míg végül elfogyott.
Az elmúlás nem szólt, nem jelentette be magát. Csak leült a szoba sarkába, és türelmesen várt. Nem sietett. Tudta, hogy minden elhallgatott mondat neki dolgozik.
Egy délután már nem volt kinek beszélni. A monitor sípolása élesen vágott bele a csendbe, aztán elhallgatott. A nővér gyors mozdulatai, a lehajtott fej, az udvarias részvét, mindez idegennek tűnt, mintha nem is vele történne. Csak állt ott, és egyszerre túl sok lett a levegő.
Később, amikor már üres volt a szoba, leült az ágy szélére. Most már beszélhetett volna, mondhatta volna, mennyire sajnálja. Mondhatta volna azt is, hogy mennyire szerette és hogy mennyire félt. Hogy nem volt bátorsága időben kimondani mindezt. De most már hiába.
Az elmúlás nemcsak az embert viszi el, magával viszi a lehetőségeket is, a mondatokat, amelyek sosem hangzottak el. A bocsánatkéréseket, a vallomásokat, az egyszerű „fontos vagy nekem” súlyát.
Amikor kilépett az épületből, a nap még sütött, és az emberek sétáltak, beszéltek, éltek. A világ nem állt meg, csak benne maradt valami végleg befejezetlen, egy történet, amelynek nem lett lezárása, csak vége.
És ekkor értette meg: nem az elmúlás fáj a legjobban, hanem az, amit már nem lehet pótolni.
Párizsi emlék
A párizsi kávézó ablaka párás volt. Odakint a város lassan mozdult, vagy talán csak úgy tűnt, mintha ez az egész nem is a valóság része lenne, hanem egy álom, amelyben minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.
A kis, kerek asztalon fehér porcelán teáskanna állt, mellette két gyönyörű csésze. A tea gőze finoman szállt felfele, mint egy láthatatlan híd kettőjük között. A férfi ujjai a csésze fülére fonódtak, a tekintete nem az italt nézte, hanem őt. A nőt, aki vele szemben ült, puha kasmír pulóverbe burkolódzva, kissé félrebillent fejjel, két kezébe fogva a csészét, úgy mosolyogva, mintha tudná: ez a pillanat nem örökké.
Ez a hely nem a térképen létezett, de mégis Párizsban, az Eiffel torony közelében, egy szép helyen, ahol a hangulat kellemes. Mintha valaki egyszer elképzelte volna ezt a fotót, és azóta változatlan maradt minden.
A nő a sapkáját az ölébe tette, barna haja szelíden omlott le a vállára, a nevetése huncut volt. Nem siettek, élvezték a pillanatot.
Az ablakon túl a várost csak sejteni lehetett. Nem voltak koordináták, mert ez nem volt fontos. Ebben a csodás világban csak az számított, hogy együtt lehetnek.
– Mindig ilyen íze van itt a teának? – kérdezte a nő halkan.
– Nem, ma más,… különleges -felelte a
férfi.
A nő erre nem válaszolt, csak felemelte a csészéjét, és az ajkához érintette. A tea meleg volt, de nem annyira, mint az az átható tekintet, amely követte minden mozdulatát. Kettejük között nem voltak nagy szavak, csak apró rezdülések: egy kedves mosoly, egy félrebillent váll, egy pillanat, amikor a csészék alja egyszerre koppant a tányéron, és ők tudták, hogy nem az számít, meddig tart ez a délután. Az a fontos, hogy létezik.
Bennük élt egy kép, mely nincs papírra festve, és nem áll bekeretezve a komódon, de melegséggel tölti el a szívüket, ha felidézik.
Egy párizsi kávézóban, egy csésze “Thé noir au citron” fölött megérezték: a szerelem nem siet. És ez a pillanat örökké velük maradt.
Elindult felém
