Üzenet a láthatatlanból /novella/
Kint az udvaron álltam melegen felöltözve, mégis vacogtam. Nem volt különösebb okom megállni, mégis úgy éreztem, mintha várnék valamire.
Ekkor jelentek meg a galambok.
Ketten voltak. Egyszerre érkeztek, szép lassan leszálltak. Szárnyuk suhanása belesimult a csendbe, mint egy rég ismert dallam első hangja. A kerítés tetejére szálltak, körülnéztek, majd rám tekintettek.
Egymás mellett ültek, olyan közel, ahogy csak azok tudnak, akik egy egész életet töltöttek együtt, és azon túl is.
Ahogy rájuk néztem, a világ lassítani kezdett. Nem volt többé reggel vagy tegnap, csak egy röpke pillanat, ahol a látható és a láthatatlan összeért. Tudtam, hogy nem lehetett véletlen.
Mindkét galamb fehér volt, tollazatuk szinte világított a halvány fényben. Az egyikben édesanyám jelenlétét éreztem, a gyengéd figyelmet, a jóságot, és azt a néma kérdést, amit mindig felém küldött: jól vagy? Nem szólt, mégis hallottam, a szívemben, ott mélyen.
A másik galamb határozottabb tartású volt. Apám jelenléte volt, amely határozottan figyel, nem vigasztal, hanem biztosít. Mintha azt mondta volna: Tarts ki, és ez elég.
A galambok nem mozdultak, és nem féltek tőlem. Nem fordították el a fejüket, csak néztek pár másodpercig, de abban a tekintetben benne volt minden.
A kerítés, amely addig elválasztott, most átjáróvá vált. Nem határ volt többé, hanem vonal két világ között. Az egyik oldalon én álltam, az idő súlyával a vállamon. A másikon ők, már fájdalom nélkül, egy másik dimenzió nyugalmában.
És akkor megértettem az üzenetet.
Nem azt mondták, hogy ne fájjon, és nem azt, hogy felejtsek. Hanem azt, hogy nem hagytak egyedül, itt vannak. Hogy a szeretet nem szűnik meg a halállal, csak áttetszővé válik. Hogy figyelnek, akkor is, amikor nem nézek fel az égre.
Rövid ideig tartott, a galambok egyszerre billentették meg a fejüket, mintha búcsút intenének, és már el is tűntek. Mint, akik csak eddig maradhattak. Úgy, ahogy azok mennek el, akik tudják, hogy vissza lehet térni.
Amikor eltűntek újra a régi csendet éreztem, de valahogy erőt kaptam tőlük.
Azóta, ha galambot látok a kerítésen, nem kérdezem, mit jelent. Tudom, hogy az égi szeretteim üzennek így, nem kimondott szavakkal, hanem azzal, hogy emlékeztetnek: lehet a találkozásnak másik formája.
És ha majd eléggé el tudok mélyedni, akkor majd hallani fogom őket ott, ahol a szeretet sosem szűnt meg: a szívemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése