Nekem mit jelent (novellám)

 

Nekem mit jelent

Advent van.
Nem egyszerre érkezik meg, hanem fokozatosan. Először csak annyit veszek észre, hogy korábban sötétedik. Hogy a délutánok rövidebbek, a csend hosszabb. Hogy este, amikor lekapcsolom a lámpát, valami mégis hiányzik, vagy épp ellenkezőleg: valami elkezd jelen lenni.

Advent nekem nem a készülődés izgalma. Inkább egy lassú megérkezés. Egy belső út, amely minden évben ugyanoda vezet, mégis mindig máshogy, mert én sem vagyok már ugyanaz.

Az asztalra kerül az adventi koszorú, szép új darab. Felidézve a régebbi időket, az akkori talán túl egyszerű lenne mások szemében, nekem azonban emlékeket hordoz. Volt idő, amikor nem én gyújtottam meg rajta a gyertyát. Csak néztem, ahogy valaki más meggyújtja, és azt hittem, ez mindig így marad.

Nem maradt.

Meggyújtottuk az első gyertyát, a láng halk sercenéssel kel életre, mintha levegőt venne.

Az első gyertya a hit.

Nekem a hit nem tanítás, nem szabály, nem válasz. Inkább bizalom abban, hogy a dolgok nem érnek véget ott, ahol a szemem már nem lát tovább. Hogy az, amit elveszítettem, nem semmisült meg, csak átalakult.

A hit számomra most azt jelenti, hogy amikor rájuk gondolok, nem csak a hiányukat érzem, hanem azt is, amit itt hagytak bennem. Egy mozdulatot, egy hangszínt, egy tekintetet, amelyet néha még most is magamon érzek.

A láng fényében az arcuk nem fáj annyira, inkább ismerős, mintha egy másik szobából néznének rám.

A második héten újabb gyertya kerül sorra. A második gyertya a remény.
Sokáig azt hittem, a remény azt jelenti, hogy minden jobb lesz. Ma már tudom: a remény inkább azt jelenti, hogy elbírom azt, ami van. Hogy fel tudok kelni akkor is, amikor nehéz. Hogy nem kell elfelejtenem ahhoz, hogy tovább tudjak menni.

A remény gyertyája mellett eszembe jut, hányszor mondták: „majd elmúlik”. Nem múlt el, csak megszelídült, beleépült a napjaimba. A remény most nem a felejtés, hanem az együttélés.

Velük. Nélkülük, velük bennem.

A harmadik gyertya meggyújtásakor a fény már betölti a teret. A harmadik gyertya az öröm.
Ez a legnehezebb, mert sokáig nem igazán volt örömöm. Fájdalom volt, mintha az nevetés árulás lenne. Mintha az ünnep megszentségtelenítése volna annak, aki már nem ülhet velünk az asztalnál.

De az öröm nem ellenük van, értük is van.
Az öröm nálam most apró dolgokban lakik: egy illatban, egy régi díszben, egy dalban, amelyet már nem tudok végighallgatni könnyek nélkül, ezért nem is hallgatom.

Az öröm azt jelenti: emlékezhetek úgy, hogy közben élek.

A negyedik gyertya előtt megállok egy pillanatra. Mert tudom, mi következik.

A negyedik gyertya a szeretet.
Nekem ez a szó már nem könnyű. Mert a szeretet nem ér véget a búcsúval, nem zárul le a temetéssel, nem oldódik fel az időben.

A szeretet itt marad. Néha fájdalomként, néha melegségként, néha kérdésként, amelyre nincs válasz.

Amikor meggyújtjuk a negyedik gyertyát, már nem csak rájuk gondolok, hanem arra is, hogy mit kezdjek ezzel a szeretettel, hogyan vigyem tovább, kinek adjam át.

Karácsony közeleg.
A világ kint fényesebb, zajosabb, sürgetőbb, bennem viszont csend van. Egy másfajta ünnep készülődik, nem a teljesség ünnepe, hanem az elfogadásé.

Az asztalnál lesznek üres székek, lesznek kimondatlan nevek. Lesznek pillanatok, amikor elakad a lélegzetem, de lesz fény is... és lesz emlékezés.

Amikor majd eloltjuk a gyertyákat, tudom, hogy a sötét nem lesz teljes, mert amit ezek a lángok bennem meggyújtottak, azt nem lehet elfújni.

Ha megkérdezik tőlem, mit jelent nekem az advent, mit jelent a karácsony, mit jelent ez az egész várakozás, akkor nem a szavakat fogom keresni.

Csak annyit mondok majd:
nekem azt jelenti, hogy emlékezem.
És hogy a szeretet – minden ellenére – megmarad.

(2025. december 15.)