A fák viszik suttogásom
(pályázatra írt)
A fűzfa a tóparton állt, magányosan, hajlongva, a víz tükrére hajtva hosszú, zöld ágait, mintha bele akarná fésülni gondolatait a hullámokba. Ő volt az egyedüli a parton. A többi fát régen kivágták, vihar döntötte ki, vagy egyszerűen csak elöregedtek. Egyedül maradt, legalábbis úgy hitte.
De lent, mélyen a föld alatt, ahol a fény már nem hatol át, ahol csak a föld suttogása hallatszik, ott más volt a világ, ott éltek lenn a gyökerek. Régi idők ujjai, kapaszkodó emlékek.
A fűz egy éjjel különös érzést vett észre. Mintha valami puhán, halkan súrolta volna gyökereit. Egy érintés. Egy emlék?
„Ki vagy?” – kérdezte gondolatban, mert a fák nem beszélnek szavakkal, csak érzésekkel és rezdülésekkel.
„Egy tölgy vagyok. Már nem élek odafent, de a gyökereim itt vannak. Emlékszem a szélre, a napra, az esőre.”
A fűzfa megborzongott – ha a fák képesek ilyesmire.
Ahogy telt az idő, újabb sugallatok bukkantak fel. Egy bükk mesélt a régi tavaszokról, mikor még madarak fészkeltek az ágain. Egy nyírfa dallamokat idézett, amiket a gyerekek fütyültek alatta. Egy akác csöndesen emlékezett a viharokra, és a pillanatra, mikor kidőlt a viharban, de mégis maradt. Odalent.
A fűzfa tanult tőlük. Gyökerein keresztül áramlott az idő, a történetek, a fák bölcsessége.
Aztán egy nap megjelent a lány.
Minden este eljött. Csendben, mozdulatlanul ült, mint egy szobor, amelyet a szél sem tud megmozdítani. A hosszú hajába néha belesimított a fuvallat, de ő csak előrehajolt, térdére könyökölt, és a fűzfa felé nézett.
„Hiányzol” – suttogta. – „Hiányzik a hangod. A nevetésed. Még a hallgatásod is.”
A fűzfa ágai lassan megmozdultak. Nem a szél miatt, hanem mert hallotta. Nem úgy, ahogy az emberek hallanak, hanem mélyebben. Mint amikor a föld tudja, hol nedves, hol száraz. Mint amikor egy fa érzi, ha valaki sír a gyökerein.
A lány minden nap eljött. Néha virágot hozott. Néha semmit, csak magát. Néha beszélt, máskor csak könnyezett. De a fűz mindig ott volt. Némán, mégis figyelve.
Lent, a gyökerei között, a régi tölgy megmozdult.
„Ki ez a hang?” – kérdezte.
„Egy ember. Egy lélek, aki gyászol.”
„Tudja, hogy hallod?”
„Nem. De ez nem számít. A szíveknek nem mindig kell válasz.”
És így telt az idő. A lány már nem csak szomorkodott, hanem az emlékekről is mesélt, Egy mosolyról. Egy első csókról. Egy esős sétáról. A fűz hallgatta szavait, és gyökerein keresztül továbbadta a többi fának.
De most valami új történt. A tölgy gyökerei megrezdültek, és a rezgés továbbgyűrűzött a föld alatti hálózaton, messze, messze… Egy másik partra, egy másik fához.
Egy fiatal juhar alatt ült valaki, bánatosan suttogott. Egy fiú. Ugyanazokkal az emlékekkel. Hasonló szavakkal. Majd a fiú felállt és átölelte a juhart.
A fák figyeltek. A gyökerek üzentek. A fiú egyszer csak felemelte a fejét.
„Mintha hallanám őt” – suttogta. – „Hiányzol!” – ezt hallom.
A fűzfa ágain megzörrent a szél, mintha beleegyezően bólintana. A tó tükrén fodrozódás futott végig.
A fiú felállt. Nem tudta, honnan jön ez az érzés, ez a biztos tudás, de biztos volt benne. És elindult. Napokon át ment, míg meg nem találta a fát. És alatta a lányt.
Nem szóltak egymáshoz azonnal. Csak álltak egymással szemben. Majd leültek a fűz alá, két lélek, akik a gyökerek nyelvén már rég beszéltek egymáshoz.
És a fa – csak hallgatott. Figyelt. Emlékezett. Örült.
Mert ott, ahol a gyökerek találkoznak, ott valósággá válik minden kapcsolat. Ott virágzik az élet. Ott él a szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése