Minden csak fekete
Az ablakon túl a világ derűsnek tűnt. Az ősz színei még tartották magukat: sárgák és vörösek a fákon, aranypor a járdán, odabent azonban csak szürkeség volt. Csak ültem ott, mozdulatlanul, mint egy gyerek, akit a sarokba ültettek, mert valamit rosszul csinált.
„Nem így volt” – mondta ő.
„De emlékszem rá” – válaszoltam halkan.
„Rosszul emlékszel” – vágta rá, és ahogy
a szeme villogott, egy idő után elhittem. Tényleg rosszul emlékezem? Lehetséges,
hogy az agyam, mint egy színezőkönyv, hamis színekkel töltötte ki a múltat?
Egyre bizonytalanabb lettem.
Kezdetben apróságokkal kezdődött. Azt mondta, ez fehér, én
pedig láttam, hogy fekete, de oly sok ilyen eset volt, hogy végül én is
fehérnek láttam, vagy legalábbis hittem neki, mert az ő hangja erősebb volt,
mint az enyém. Aztán már az érzéseimet is átírta.
„Nem vagy szomorú, csak hisztizel.”
„Nem vagy fáradt, csak lusta.”
Szavai lassan megfosztottak attól, hogy érezzek. Mint amikor a hideg szél
kifújja belőlünk a meleg leheletet, úgy fújta ki belőlem a bizonyosságot: ki is
vagyok én, mit gondolok, mit akarok.
Néha, amikor egyedül maradtam, megpróbáltam felidézni azt a lányt, aki nevetett apróságokon, aki tükörbe nézve tudta, hogy a szeme barna, és nem más színű. De már nem ment, a hangja mindig utolért: „Csak képzeled. Nem úgy van. Hülye vagy.”
Lassacskán kicsi és védtelen lettem, mint egy gyerek, aki fél, hogy rosszul választja a színt a rajzoláshoz, és ezért inkább nem rajzol semmit.
Egy este, amikor a szoba csendjében ültem, valami furcsát vettem észre. A fal, amit annyiszor nevezett fehérnek, most feketének látszott. Nem szürkének, nem árnyaltnak, hanem feketének, mélynek, mint az üresség, ami bennem lakott. Akkor értettem meg, hogy már semmiben sem vagyok biztos. Még színek a sem voltak az enyémek, nem tudtam, hogy a szemem látja-e, vagy az ő szavai vetítik belém a képet.
És ott, abban a pillanatban sírás tört fel belőlem. Nem a felnőtt nő sírása volt, hanem az elhagyott, sarokba ültetett gyereké, akitől elvették a világ színeit.
A könnyeim között lassan, alig hallhatóan suttogtam:
„Ki vagyok én?”
A szoba nem felelt, a falak némák maradtak, csak a sötét terjedt bennem tovább, amíg már nem tudtam, van-e még fehér, vagy minden csak fekete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése