Bezárt kapu
Amikor bezárták a gyár kapuját, a vaskeret nyikorgása mintha a szívében is visszhangzott volna. Negyven év után az utolsó napon ugyanúgy húzta magára a munkáskabátot, ahogy mindig, de már tudta: nem lesz többé miért. A papírt, amin a felmondását nyomtatták, zsebre vágta. Az ujjai remegtek, mintha sosem dolgozott volna keményen, nem izzadt volna végig évtizedeket.
A falu kicsi volt. Kicsi, mint egy szívverés, amelyik kihagy egy ütemet, és nem találja a ritmust újra. A kocsma előtt már tudták a hírt: vége. A fiatalok korábban elmentek Németországba, Angliába. Az ő helye itt volt, mindig is itt, de most pedig sehol.
Érdeklődött több helyen, kell-e valaki raktárba, pakolni. Azt mondták: „Maga túl idős, uram.” Az idős szónál összerándult. Hatvan fölött, de még érezte az erejét. A karjaiban, a hátában ott volt a munka minden izma, de őt már nem akarták.
Otthon, a konyhaasztalnál nézte a faliórát. A mutatók mentek, mintha nem változott volna semmi, de ő már nem tudott mit kezdeni az idővel.
Az asszony próbálta vigasztalni. „Már csak egy-két év, és
nyugdíj.”
De közben tudták mindketten: a nyugdíj papír nélkül csak ígéret, és a rendszer
könyörtelen. Ha nincs befejezett munkaviszony, nincs biztonság.
Éjszakánként felriadt. Álmodta, hogy újra belép a kapun, de a gyár helyén csak üres tér állt, gaz verte fel a köveket. Az álomban mindig ugyanott botlott meg: a semmiben.
Reggelenként kiment a kertbe. A földet forgatta, próbálta hasznosnak érezni magát.
Minden reggel emlékezett: a munkatársak hangjára, a gépek zajára, a dohányfüstös öltözőkre. Minden elnémult és maradt a a bizonytalanság, és a várakozás olyan volt, mint a bezárt gyárkapu: előtte állt, de nem tudott átjutni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése