Mikor történt?
Nem tudtam, mikor történt.
Valószínűleg nem is egy pillanat volt,
hanem ezer apró.
Két korty között.
A szempillád alatt.
Amikor nem rám nevettél,
csak úgy… nevettél.
És én mégis magamban vittem haza a hangját.
A barátod voltam.
A jó. A biztos. A megbízható.
Tudtam a kedvenc teádat.
Azt, hogy mikor fáradsz el igazán.
Hogy mikor vagy magányos.
Ahogy akkor… egy vasárnap délután.
Nem mondtam semmit,
mert a csend kényelmes volt.
Féltem, ha szavakat adok a szívemnek,
te eltűnsz benne.
Mint egy madár, akit kiengednek az ablakon,
de nem jön vissza, mert jó szabadon.
Mégis maradtam.
Minden kedd este.
Minden „hogy vagy?” mögött ott lüktettem.
Nem követeltem, csak figyeltem.
Ahogy valaki másról beszéltél,
nehéz volt, de nem utáltam őt.
Csak nem voltam ő.
Aztán…
valami megváltozott.
Nem a szavaid.
A szünetek közte.
Hosszabbak lettek.
Mintha már kérdeznél,
csak még nem tudnád hogyan.
Most is itt vagy.
Mellettem.
És még mindig nem mondtam ki.
Mert néha a legnagyobb dolgokat
nem kimondani kell.
Csak sejtetni, és akkor egyszer.... talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése