Amikor leülök a papír elé, először mindig csend van. Olyan csend, ami nem ijeszt, inkább körbeölel. Hallom benne a múltat, a kimondatlan szavakat, és azt, amit soha többé nem mondhatok ki neked. A toll hegye lassan érinti a papírt, mintha félne megsebezni a fehérségét.
Nem tudom, mikor lett az írás a menedékem. Talán akkor, amikor elmentél, és a világ hirtelen idegenné vált körülöttem. Nem volt időm megérteni a veszteséget, mert rövid időn belül újabb és újabb fájdalmak érkeztek. Mintha valaki felborította volna az életem asztalát, és a csészék, tányérok, rég őrzött emlékek mind egyszerre hullottak a földre. A gyász nem sorban jött, kevés szünet volt köztük. Csak egymásra torlódott minden, míg már nem tudtam, melyik hiányt siratom éppen.
Az emberek beszéltek hozzám, de én csak bólintottam, mintha megérteném, mit mondanak. Valójában minden szavuk elhalványult, mint amikor a rádió zúgása elnyomja a dallamot. Csak a csend maradt élesen…, a csend, amit magaddal vittél.
Az első mondat könnyen született meg. Úgy jött, mint egy sóhaj, amelyet régóta tartogattam. Aztán következett a második, és a papír hamar megtelt betűkkel, mintha a szívem végre talált volna egy csatornát, ahol kiáradhat.
Minden történetben ott vagy. Néha úgy jelenítelek meg, ahogy utoljára láttalak, máskor úgy, ahogy szeretném emlékeimben őrizni. Az írás közben nem csak emlékezem rád : újraélem a közös pillanatainkat. És ez egyszerre fáj és vigasztal.
Amikor leírom a fájdalmat, mintha kicsit kisebb lenne. Nem tűnik el, nem is halványul igazán, de kezelhetőbbé válik. Mint amikor egy nehéz csomagot leteszek a vállamról, és bár ott marad mellettem, mégis könnyebb lélegezni.
Sokan azt mondják, az idő gyógyít. Én nem hiszem, hogy teljesen begyógyít. Inkább csak megtanít együtt élni a hiánnyal. Nekem az írás volt az, ami megtanított nem félni attól, ami bennem van. Mert a szavak – ha egyszer leírtam őket – már nem szorítják a mellkasomat.
Írni annyit jelent számomra, mint átmenteni téged az időn. Minden mondattal egy kicsit tovább élsz bennem. A történetekben sosem kell búcsúznunk. És talán ez az, ami miatt mindig újra leülök a papír elé.
A csend után mindig jönnek a szavak. És a szavak után mindig kicsit könnyebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése