A pillanat, amikor talán
Reggel volt, és a kávé lassan hűlt a bögrében. Anna az íróasztalnál ült, ahogy már hónapok óta minden nap. A fény ferdén esett a papírra, kiemelve azokat a szavakat, amelyeket előző este írni kezdett. Nem tudta, mikor született meg benne a vágy, hogy írjon. Talán az első versnél, amit tizenhárom évesen írt, egy kék vonalas iskolafüzetbe. Talán annál is előbb, amikor először hallotta egy költő szájából, hogy „a világ néha csak egy hasonlat, amit rosszul fordítottunk le”.
Aznap reggel azonban más volt. A postaládában ott feküdt egy boríték, a neves egy neves művészeti magazin logójával. Nem számított rá, bár hetekkel korábban küldött be egy novellát. Remegő kézzel bontotta fel. A levél rövid volt, hivatalos: „Örömmel értesítjük, hogy írása a következő számban megjelenik.” A végén egy kézzel írt sor: „Különös világot teremtett, köszönjük.”
Ahogy olvasta, boldog volt. Nem volt eufória, csak egy csendes öröm. Mégis, aznap délután, amikor kiment a boltba, a pék és a postás valahogy másként nézett rá. Mintha ők is tudnák. Mintha a nyomtatott betű már a homlokára pecsételte volna: író.
De Anna nem volt biztos benne. Aznap este leült újra az asztalhoz, és írni kezdett. Nem azért, mert mostantól hivatalosan is művész lett volna, hanem mert nem tudott nem írni.
Hetekkel később megjelent a magazin. A címlapon más neve volt, de bent, a huszadik oldalon ott állt az övé. Az anyja gondosan kivágta és bekeretezte, a barátok gratuláltak, ismerősök üzentek: „Most már igazi író vagy!”
Ő azonban azon gondolkodott: vajon mikortól számít az ember költőnek vagy írónak? Attól a pillanattól, hogy valaki más kimondja? Attól, hogy nyomtatásban látja a nevét? Vagy attól, hogy írás nélkül egyszerűen nem tud létezni?
Egy hajnalon, amikor új versbe kezdett, hirtelen megértette: a címek, a cikkek, a gratulációk csak hangos visszhangok. A lényeg az első mozdulat, amikor az üres lap fölé hajolsz, és a világ halkan, titokban megváltozik benned.
Talán akkor lett művész, amikor tizennégy évesen leírta azt az első sort, amit senki nem olvasott el. Talán még mindig nem az. Talán mindkettő igaz.
A kávé kihűlt az asztalon. A papíron ott állt az új mondat, és Anna elmosolyodott. Az igazi pillanat talán soha nem lesz pontosan meghatározható, de írás közben ez egyáltalán nem számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése