Barátságból szerelem
(novella)
A kávézó hátsó asztalánál mindig szabad volt a sarokban lévő két szék. Évek óta minden szombaton este hatkor foglalták el őket — Anna és Dénes. Nem voltak szerelmesek. Legalábbis ezt mondták mindenkinek. Barátok voltak. Régiek, megbízhatók, megszokottak. Mint a szombati eső vagy a csend az utolsó korty kávé előtt.
Anna könyvtárosként dolgozott, halk beszédű, gyors mozdulatú nő volt, akinek a nevetése úgy csendült, mint egy megkopott zongorabillentyű. Dénes városi kertészmérnök volt, biciklivel járt, és mindig valamilyen növénynevet kevert a hétköznapi beszélgetésbe.
Már az egyetemen összebarátkoztak. Az első évben együtt buktak el egy statisztika vizsgán, aztán együtt nevettek rajta egy kis büfénél, forralt bort kortyolva. Azóta voltak egymás életének részei. A barátságuk évek alatt lett olyan, mint egy régi kabát: kicsit kopott, de kényelmes és meleg.
– Tudod, mi a baj veled? – kérdezte Anna egy keddi estén, miközben a kiskanállal kavargatta a teát. – Túl megbízható vagy. Olyan vagy, mint a könyvek: mindig ott vagy a polcon.
Dénes elmosolyodott. – És az baj?
– Csak... nem hagysz meglepni.
– Akkor holnap elutazom Olaszországba, szakállat növesztek, és megtanulok zsonglőrködni. Jó lesz?
– Túl kiszámíthatóan tréfálkozol – nevetett Anna.
Ezek a beszélgetések voltak a fonal, amiből a kapcsolatuk szövődött. De a fonal időnként megfeszült.
Egyik ősszel Anna bejelentette, hogy új kollégája, Ákos elhívta vacsorázni. Dénes akkor nem szólt semmit. Csak egy hangyányival később jött vissza a mosdóból, és kicsit halkabban rendelt desszertet.
Hetekkel később, amikor Anna elmesélte, hogy Ákos jól főz, de túl sokat beszél magáról, Dénes megvonta a vállát. – Tényleg? – csak ennyit mondott.
Közben a szombati esték maradtak. Kitartóan. Makacsul. Talán túlságosan is.
Tél végén Anna megbetegedett. Egy sima nátha volt, de Dénes meglepte egy termosz levessel és egy könyvvel, amit még sosem olvasott. A borítékban ott lapult egy kézzel írt levél:
„Kedves Anna,
Ez a leves nem túl sós, a könyv nem túl romantikus, én pedig nem vagyok túl
bátor.
De mindhárman őszinték vagyunk.
Ha valaha úgy éreznéd, hogy nem csak szombaton hiányzom, hanem szerdán, pénteken vagy vasárnap hajnalban is, akkor… akkor mondd meg.
Dénes”
Anna először csak ült a kanapén, a gőzölgő termoszt szorítva. A könnyei először csak a gőztől csillogtak, aztán már a szívéből fakadtak. Soha nem gondolta volna, hogy a barátság, amit annyira óvott, ilyen puhán és egyszerűen hajol át valami mélyebb felé.
A következő szombaton nem a kávézóba mentek. Egy park padján ültek, a kabátjuk ujja összeért. Nem beszéltek sokat. Csak figyelték, ahogy az év első virágai előbújnak a földből.
És a csend, amely közöttük volt, már nem a megszokottság, hanem az ígéret csendje volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése