Szerettelek
Az asszony a konyhaasztalnál ült, kezében egy régi fényképet tartott. Fakó színek, kissé meggörbült szélek – a múlt már csak ilyen. Az ablakon át beömlő fény sávokat rajzolt a falra, és ő hirtelen nem tudta eldönteni, hogy nyár van-e vagy csupán a nosztalgia melegíti a szobát.
A fényképen három alak állt egymás mellett: ő maga, Zoltán és László. Valaki egyszer, az egyik parkban készítette róluk. A háttérben fák, a fiúk beszélgetnek. Ő meg… mintha habozna. Akkoriban is így állt ott – két fiú között, választás előtt.
Zoltán volt a jobb fiú. Mindig időben ért be az iskolába, sosem feleselt, sosem mondott ki felesleges szavakat. Szelídebb volt, udvarias, megfontolt. A társai kedvelték, a lányok is figyelték, bár őket nem tüzelte fel. Mégis mindenki azt mondta, ő az, akire érdemes várni. Egy lánynak ilyen férfi kell – nem baj, ha kicsit unalmas, legalább megbízható.
László más volt. Kicsit kócos haj, bőrkabát, farmer, örökké zsebre tett kéz. Néha meg sem jelent az órákon, másszor hirtelen, mint egy vihar, feltépte az ajtót, rámosolygott a lányra, leül a helyére, és mintha mi sem történt volna, elővette a könyvét. Nézésében volt valami kihívó, valami mélyről jövő csend, amit a lány soha nem tudott megfejteni. Mellette mindig kicsit másnak érezte magát. Élőbbnek. Igazinak.
Akkoriban gyakran üldögéltek az iskola udvarán. László amikor felbukkant, „odavágódott” mellé, rámosolygott, ráemelte hatalmas szempilláit, és közölte, hogy szereti. Ilyenkor a levegő is megváltozott. Mintha sűrűbbé vált volna, mintha a világ egy pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét.
Anna – akkor még tizenöt éves se volt – jól akart dönteni. Úgy, ahogyan a szülei tanácsolták.
Zoltánt választotta.
Sokáig jártak együtt, majd esküvő lett. Lakás már volt, aztán jöttek a gyerekek. Zoltán jó választásnak tűnt, építkeztek. És bár nem kérdezte, hogy hogy érzi magát, és elég sűrűn emelte fel a hangját, nem járt kocsmázni. Minden este hazaért.
De soha, egyszer sem nézett rá úgy, ahogyan László egyetlen délutánon az udvaron.
Nem volt boldogtalan. De boldog sem igazán. Élete úgy telt, mint egy hosszú séta, melyet a vihar szakít félbe. Semmi különös nem történt, és ő lassan leszokott arról, hogy várjon valamit. László soha nem kereste. A fiú családot alapított. Hallotta, hogy megnősült, de a hírek elhaltak, mint a nyomok a hóban.
Most, közel hatvan évesen, az asszony már nem keresi a mentségeket.
Az ablakon át látta a szomszéd gyerekeket biciklizni, hallotta a rigókat, és tudta, hogy élete lelassult. Minden nap hasonlított az előzőre. Az emlékek egy részét dobozba zárta. Nem vette elő, nem merte. Csak sok évre rá, nagyon soká. Az érzések azonban nem halkultak. Néha egy illat, egy dallam vagy egy régi fénykép olyan erővel hozta vissza a múltat, hogy elszorult a torka.
A képen az erdőben sétálnak, majd László fogja a kezét. Semmi több – mégis ott van valami, amit már nem lehet visszahozni. Egy pillanat, amikor minden másképp alakulhatott volna. Egy másik élet ígérete.
Talán vele nehezebb lett volna. Zűrösebb. Hangosabb. De most már biztos benne, hogy élőbb is.
Nem gyűlölte Zoltánt. Nem bánta, hogy a gyerekei tőle születtek. Csak tudta, hogy valami hiányzott végig. Valami, amit nem pótol a rend, a kiszámíthatóság.
Egy tekintet.
Egy érintés.
Egy fiú, aki eleven és szenvedélyes volt.
És most, hogy az ablaküveg mögött már csak a naplemente tükröződött, és a fényképet lassan visszatette a fiókba, halkan, mintha csak magának mondaná, suttogta:
– Szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése