Húsz év csendje (novella)

 

„Húsz év csendje”

-novella-

 

Húsz év.
Pontosan ennyi telt el az első csókjuk óta.

Akkoriban minden egyszerűnek tűnt. Ők ketten a világ ellen. Egy parkban kezdődött, ahol lehullott falevelek közt ültek a padon, ő térképeket rajzolt, a lány pedig verseket írt. Egyikük sem volt tökéletes – ő gyakran hallgatott, a lány túl sokat érzett. De valahogy ez így működött. Mint két hangjegy, amely egy dallamban egymásra talált.

Az évek teltek, együtt öregedtek húszas éveik elején, majd lassan külön utakra sodródtak – de mindig visszataláltak egymáshoz. Nem voltak nagy veszekedések, csak néha a csend nőtt meg közöttük. A férfi gyakran hallgatott, de a lány tudta, mit mondana, ha szólna. Ő pedig szeretett olvasni a tekintetéből.

Aztán egy napon... nem jött több üzenet. Nem volt búcsú, sem magyarázat. Egy szó sem. Csak eltűnt.
A telefon néma maradt, a levél sosem érkezett meg.

A lány hónapokig várta. Először haraggal, aztán kérdésekkel, majd halk reménnyel. Aztán ezek a remények is csönddé váltak. De nem felejtett. Nem tudott. Valami benne még mindig azt suttogta: visszajön.

Eltelt öt év.
Majd tíz.
Húsz.

Az asszony – mert ma már asszony volt, szelíd mosolyú, csendes szívű – még mindig ugyanabban a kis házban lakott. Egyedül.  A kisház előtt gyakran üldögélt esténként, és nézte a horizontot.

Senki sem értette, miért nem lépett tovább.
Pedig próbált. Próbálta elfelejteni. Más karjaiban keresni azt, amit egyetlen tekintetében megtalált. De senki sem tudta úgy fogni a kezét. Senki sem figyelt rá úgy, mint ő. Hiába mosolygott másra, hiába hallgatta más hangját, minden egy kicsit idegen maradt.
Mintha a szíve nem akart volna újra dobogni. Csak várt.

Tudta, hogy a férfi nős. Nem voltak ismerősök, akik hírt hoztak volna felőle. Boldognak tűnt a képeken – vagy legalábbis annak, aki megtanult nem mutatni semmit.

De ő, a lány – ma már nő, asszony, árnyék – még mindig nem értette, miért ment el szó nélkül. Milyen szeretet az, amely nyom nélkül tűnik el?

Néha megfogalmazott egy-egy levelet. Nem küldte el. Csak leírta, majd eltette egy dobozba. Együtt őrizte a régi emlékekkel,  és egy sosem készült el fotóval.

Sosem mondta ki hangosan, de még mindig szerette.

És várt. Nem reménykedve, egyfajta hűséggel.
Mert néha egy szerelem akkor is él, ha a másik már régen elhallgatott.
És néha a csend többet mond, mint bármilyen szó.