Csak még egyszer
-novella-
Állok a sír
mellett.
A virágok lehajtják a fejüket, mintha szégyenkeznének, amiért még élnek. A szél
hidegen fúj végig a kabátomon, de nem érzem.
Semmit sem érzek.
Csak a zsigerekbe markoló fájdalmat, űrt.
„Nyugodjon
békében” — mondták az emberek.
„Részvétem” — suttogták, szorongatva a kezem.
De mit tudnak ők rólad, Anyám?
Mit tudnak arról, hogy a mosolyod olyan volt, mint a reggeli napfény az éjszaka
után?
Mit tudják, milyen volt a hangod, amikor azt mondtad: „Ne félj kislányom.”
Most megint
félek.
Itt állok, de nem tudok elindulni.
Hisz hová mennék nélküled?
A sírra
hulló rögök puffanása még sokáig visszhangzik a fejemben.
Egy hang kérlel bennem:
„Csak még egyszer… csak még egyszer hadd halljam, hogy nevetsz.”
„Csak még egyszer… hadd bújjak oda hozzád. Amikor azt hittem, semmi rossz nem
érhet, ha a kezedben tartasz.”
De a világ
nem kérdez. Nem alkuszik.
Elvett.
És itt hagyott egy üres térben, ahol minden ismerős, de semmi sem olyan, mint előtte.
Bár tudnék élni, mosolyogni, mint előtte, amikor még itt voltál…
De jó lenne, ha behívnál a szobába és mutogatnád a virágaidat az ablakban, hogy milyen szépek! De jó lenne együtt kávézgatni és beszélgetni a sorozataink tartalmáról!
Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy éljek.
Megpróbálok majd.
Megígérem.
De ma még nem megy.
Ma még csak állok itt, és hagyom, hogy a szél kifújja belőlem azt a két szót,
amit sosem tudtam elégszer mondani:
Szeretlek Anyukám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése