„A világ füzete”
A falu peremén, egy poros országút mellett állt egy agyagtéglás iskola. Az épületnek nem volt ajtaja, csak egy fakéregből faragott függöny lengedezett a nyílásban. Az ablakokat nem üveg védte, hanem remény – néha pedig egy-egy anyai kéz, amely kívülről óvta a bent tanuló gyerekeket a széltől.
A kilencéves Amina minden reggel hosszú utat tett meg a kopár domboldalról, ahol a sátruk állt. Az iskolába menni számára olyan volt, mint ünnepelni: tudta, hogy minden nap új szót tanul, új gondolatot ír le a füzete sarkába. A tanító egy régi táblára írt, amelyet egy katonai raktárból mentettek ki; a krétát egy kődarabbal helyettesítettek, a tankönyvek kézről kézre jártak.
Egyik
reggel azonban az iskola előtt katonai teherautó állt meg. Egy idegen férfi
szállt ki belőle, nyakkendője feszesen simult a mellkasára, cipője még a porban
is fényesen csillogott. A tanító elé lépett, s csendesen kérdezte:
– Hányan tanulnak itt?
– Ma tizennyolcan, uram – felelte a tanító. – De sokszor huszonöten is
eljönnek. Néhányan csak hallgatni, ha nincs náluk füzet.
– És mit tanít nekik?
– Olvasni. Gondolkodni. Álmodni.
A férfi lehajolt Amina füzete fölé. A lap szélén ott állt egy mondat, gyermeki betűkkel: „Egyszer én is tanár leszek.”
A férfi
némán bólintott, aztán elővett egy dossziét, benne térképek, tervek, és egy új
iskola vázlata.
– Minden gyermek számít – mondta. – A világ ott kezdődik, ahol egy gyermek
leírja az első szavát.
Attól a naptól kezdve a falu iskolája változni kezdett. Először lett ajtaja. Aztán könyvtára. Majd padok, új ablakok, kréta. A gyerekek szeme világított. A tanító könnyezett. Amina pedig minden reggel úgy írta fel a táblára: „A gyermek az első.”
(foto: Unicef Alapítvány)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése