Az utolsó ölelés
Már nem hívnak a telefonon.
Nem mondja Apu, hogy pihenjek,
az asztalon a fájó gondolat,
amit Anyu tett elém ebédnek.
Elrepült gyorsan ez a két év.
Apu hangja, mint régi nóta,
a lelkemben fájdalmasan szól még,
s Ő nem javít dolgokat azóta.
A kórházi folyosók hossza,
azóta is bennem visszhangzik.
Az utolsó ölelések súlya
egytől egyik velem emlékezik.
Felnőtt vagyok, de mégis gyermek
ki várja, hogy szóljanak felé.
Hirtelen nőtt rám az idő súlya,
az emlékek fognak, nem az évek.
A ház most vár és hallgat csendben.
Nálam a kulcs, de nem nyitja már
azokat, kik egykor velem éltek,
csak emlékük kopog az ajtón át.
Elmentek, és én itt maradtam.
Kérdések, amikre nincs válasz.
De talán a szellő, ha simogat
Anyu hangján suttog: ,,Ne sírj már Drága."
(2025. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése