Az Ahol nincs már idő c. versem Horváth Ákos előadásában

 

Szerettelek (versem)

 

Szerettelek

 

Nem őt választottam.

Kitől megdobbant a szívem,

ha csak nézett szép szemével,

és én elhittem hirtelen,

hogy van az a fajta szerelem,

amit mások nem értenek.

 

Nem őt választottam.

Mert az okosok azt mondták:

„A jófiúval baj nem érhet,

csak nyugalom, rend, biztonság.”

És én elhittem minden szavát,

elnyomva a szívem hangját.

 

Nem őt választottam.

De a jobb fiú sem volt jó.

Szép volt a lakás, kert, autó,

de nem volt benne semmi show.

Nem hordott soha a tenyerén,

s úgy vélte,  boldog vagyok én.

 

Nem őt választottam.

És egyszer majd sok év múlva,

mikor már nincs  tétje a múltnak,

előtör az a pillanat,

amely még a szívembe ragadt,

s örökre a miénk marad.

(L.I. - 2025. május)

 

 

Őrizlek téged, Edina (versem)

 Már nem fütyülök az ablakod alatt,
a könnyed csak hull, folyik, mint a patak.
Nem ülök többé melletted a padban,
de veled vagyok minden gondolatban.

Elmentem, de a szívem nem feledett,
álmodtam rólad, amíg csak lehetett. 
Emlékként őrzöm bőrödnek melegét,
de nem tekerhetünk a sors kerekén.

Hiába választ el a föld és az ég,
most is szeretlek, a szíved bennem él.
Ott leszek minden kis mosolyod mögött,
árnyékká válok, vigyázlak mindenütt.

A sötét szobában, ha korán ébrednél,
ott vagyok, őrizlek minden léptednél. 
Ha fázol, átkarol majd a két karom,
lágy csókom simogat minden hajnalon.

A csend kastélya (novellám)

 

A csend kastélya

Az erdő mélyén, ahol a köd sosem oszlik fel teljesen, és a fák gyökerei mintha suttogva beszélnének egymáshoz, áll egy kastély, amelyről nem tudnak az emberek. Nincs róla jelzés térképen, és ha valaki mégis arra vetődne, az ösvények elhajolnak előle, a lombok bezáródnak mögötte, és mire újra felnézne, már más tájon jár. Mert a kastély nem arra való, hogy nézzék – hanem hogy érezzék.

Aki mégis megtalálja, nem véletlenül teszi. Csak azok léphetnek be, akiknek szívében valami eltört, de nem keményedett meg. Akik nem keresnek, csak kérdeznek. A csend kastélya őket fogadja.

A kapu nyikorgás nélkül tárul fel. A kovácsoltvas rács sima, mintha mindig is nyitva állt volna, csak nem észrevették. A kertben rózsák hajolnak egymáshoz, bár nincs szél. A fák lombjai nem zizegnek – hallgatnak. De ez a hallgatás nem üresség, hanem nyugalom. A béke alakot ölt: fények hajolnak át a padokon, a fűszálak végén apró, színtelen gyöngyök hintáznak. Nem harmat – jelenlét.

A kastélyban jó entitások élnek. Nem kísértetek, mert nincs bennük fájdalom. Inkább őrzők. Valaha éltek, valaha szerettek. Most itt laknak, mert a világ nem tudta, mit kezdjen azzal a jósággal, amit belőlük sugárzott. De a kastély megőrizte őket.

A Zene Lénye a keleti toronyszobában él. Nem látni, csak hallani – olyankor a falak remegni kezdenek egy alig észlelhető dallamtól, mintha a világ szíve dobbanását követné. Az éjszaka közepén néha megszólal a zongora: egy andalító, ismeretlen dallam csendül fel, amelyről senki sem tudja, ki írta. Talán soha nem is írták le – csak megszületett abból, amit valaha valaki érzett.

A Gyermek Álma a padlások padlásán lakozik. Ő nem más, mint a nevetés emléke: egy kislány, aki valaha ott szaladt végig a folyosókon, régen, amikor még hús-vér emberek lakták a kastélyt. Ő nem nőtt fel – nem halt meg – egyszerűen álommá vált. Aki hozzáér a régi játékdobozhoz, amit őrzött, hallhatja a nevetését – és meggyógyul egy kis részen, ott belül.

A Könyvek Lelke az ódon könyvtárban lakik. Nem ember, nem lélek, hanem minden kimondott gondolat gyűjtője. Egy lebegő forma, amely néha lapoz egy könyvet, másszor csak megérinti a könyvgerinceket, és ettől a könyv magától nyílik ki. Ha valaki belép a terembe, nem kérdeznie kell, csak jelen lennie. A könyvek akkor mindig annál az oldalnál nyílnak ki, ahol a válasz rejtőzik. Olyan kérdésekre is, amiket még meg sem fogalmaztál.

Az Angyal, aki nem repül, a kertben él. Egy áttetsző, magas alak, akinek nincsenek szárnyai – vagy talán csak láthatatlanok. Nem szólal meg soha. Csak jelen van. Ha közelébe ülsz, elmúlik a szorongás. Ha ránézel, eszedbe jut valaki, akit régóta nem tudtál elengedni. De már nem fáj.

És ott van a legcsendesebb szoba – A Megértés Tere. Egy boltíves, apró helyiség az északi folyosó végén. Ott nincs bútor, csak párna a padlón. Aki oda belép, az szembenéz önmagával – de nem a hibáival, nem a múlt sebeivel, hanem azzal, aki lehetett volna, és akivé még mindig válhat. A szoba nem beszél, nem mutat – csak tükröz. Olyan csend van benne, amitől eleinte sírni támad kedve az embernek. Aztán megkönnyebbülni.

A kastély nem tart fogva senkit. Ha valaki egyszer belép, magával visz valamit – nem emléket, nem képet, hanem egy újfajta csendet. A lelkében lesz. És amikor visszatér a zajos világba, már másként hallja a csendet – mintha az is beszélne.

Aki járt a csend kastélyában, az tudja: nem minden jó tűnik el. Csak csenddé változik. És néha, ha elég figyelmesek vagyunk, meghalljuk.

 

A híd, amelyet együtt építettünk (novellám)

 

„A híd, amelyet együtt építettünk”

Volt egyszer két falu, a Vízpart és a Hegyláb, amelyeket egy mély szurdok választott el egymástól. A vízpartiak hajókat építettek és halásztak, a hegylábiak követ faragtak és mezőket műveltek. A két nép sosem háborúzott, de nem is szóltak egymáshoz. Azt mondták, mások vagyunk, nekünk így jó.

Mígnem egy évben a folyó kilépett a medréből, és elárasztotta a part menti házakat. A vízpartiaknak magaslatra kellett menekülniük – de a hegy túloldalán nem volt számukra út.

Akkor egy fiú, Natan a Vízpartról, és egy lány, Elira a Hegylábról, véletlenül találkoztak a szurdok peremén. Elira kosarat cipelt, benne étel, amit a túlpartra akart ledobni – Natanék ugyanis éheztek. De a szél elsodorta a kosarat, és a két fiatal egymás szemébe nézett. Nem mondtak semmit. Csak annyit, hogy: „Mi lenne, ha…”

Másnap Natan követ vitt. Elira fát. Hárman jöttek segíteni, aztán heten. A két falu népe először csak nézte őket. Aztán az egyik öreg odalépett, majd a másik. Egy héttel később a két part között már kifeszítettek egy kis pallót. Nem volt szép, nem volt erős – de átkeltek rajta.

Az emberek beszélni kezdtek. Először csak a munkáról, később az ételekről, majd a meséikről, amelyek meglepően hasonlítottak. Kiderült, hogy a hegy is lehet tenger, ha a szél fúj rajta, és a víz is lehet szikla, ha elég mélyre nézünk.

A híd egyre szélesebb lett, erősebb és díszesebb. Azóta is ott áll, nem csak kőből és fából, hanem szóból, nevetésből, hallgatásból és kézfogásokból épült.

És senki sem mondta többé: „ők mások.” Csak annyit: „ők is mi vagyunk.”