2025. április 29., kedd
Tiszta Hullám (novella)
Horváth Edina Anna
„Tiszta Hullám”
A fiú mindig ugyanott ült: a régi kikötő öreg mólóján, ahol a fa már nyikorogni is fáradt volt, és a sirályok is csak unottan keringtek a rozsdamarta daruk felett. A part menti város egykor halászkikötő volt, mára inkább emlékmű – olajos hordók, törött bóják, kagylóval teli műanyagpalackok temetője.
A fiú – nevezzük Leonnak – nem a tengerért jött ide. Hanem a nagypapája miatt, aki mindig azt mondta: „A tenger mindent megőriz, amit beleadunk – jót is, rosszat is.”
Egyik nap azonban Leon nem volt egyedül. Egy lány állt meg mögötte. Esőkabátban, gumicsizmában, egy füzettel a kezében. Írni kezdett. Leon lopva odapillantott: térkép volt benne, meg kézzel rajzolt halak, nyilak, hulladéklerakók helyei. A lány észrevette a pillantását, és odanyújtotta a kezét:
– Anna vagyok. A vizekről gyűjtök történeteket.
– Történeteket? – kérdezte Leon hitetlenkedve.
– Mert amit nem értünk, azt nem védjük. Amit nem szeretünk, azt nem akarjuk megmenteni. És amit nem mesélünk el, az elvész.
Így kezdődött.
Először csak beszélgettek. Aztán Anna bemutatta Leont a többieknek: egy helyi tanárnak, egy nyugdíjas halásznak, egy iskolás osztálynak, akik mind hozták a maguk történetét. Egyikük gyerekként még a tengerben tanult úszni. Másikuk emlékezett, mikor a kagylók héja még nem volt olajfekete. A tanár tudta, hol van a régi csatornakivezetés. A halász megmutatta, hol süllyedtek el a hálók a fenékre – örökre fogva hagyva minden halat.
Kiderült, hogyan lett a partból szeméttelep: éveken át illegálisan hordták ide a hulladékot a város széléről. Senki sem figyelt rá. A mólónál egy régi rakodórámpa alatt palackokat, gumiabroncsokat, hűtőt is találtak – a víz minden mocskot megőrzött, amit az ember oda dobott.
Egy este Anna azt mondta:
– Csinálnunk kell valamit. Nemcsak panaszkodni.
Leon csak annyit válaszolt:
– Kezdjük el.
És megalapították a csoportot. Hárman voltak az elején. Aztán öten. Mire telihold lett, tizenöten. „Tiszta Hullám” – ezt a nevet választották. Egyszerű, erős, emlékezetes.
De nemcsak a part megtisztítása volt a cél. Anna javaslatára a csoportból oktatási program lett: „Tiszta Hullám – a mi vizeink jövője”. Egy projekt, amelyet iskolákban is el lehetett kezdeni – bármilyen part, patak, pocsolya mellől.
A tanár kidolgozott egy tananyagot, amit a diákokkal együtt lehetett felfedezni. A gyerekek a saját városuk vizeit járták be, térképeket rajzoltak, hulladékokat osztályoztak, vízmintákat gyűjtöttek. Megtanulták, hogyan lehet egyszerű eszközökkel megmérni a víz tisztaságát, felismerni a szennyezés jeleit, adatokat gyűjteni és megosztani.
A tanulás élménnyé vált. Egy alsós osztály palackcsapdát épített a patakhoz. Egy középiskolás csoport kisfilmet készített a szennyezésről. Mások újrahasznosított anyagokból művészeti installációkat alkottak, és kiállítást rendeztek a közösségi házban.
Minden héten találkoztak: hulladékgyűjtés a parton, vízminták vétele a kikötő mellett, térképkészítés, interjúk az idősekkel. A program részévé vált, hogy a gyerekek történetíróvá és történetmentővé váljanak – pont úgy, mint Anna.
A város figyelni kezdett. A polgármester először csak fényképezkedni jött le a partra, később már konténereket is küldött. Egy cég támogatást ajánlott fel. Egy másik elvállalta a begyűjtött hulladék újrahasznosítását.
És minden újabb lépésnél új történet született.
A program túlnőtt a városon. Más partokon is elindultak. Tanárok, gyerekek, halászok és kutatók kapcsolódtak be. Európából, Ázsiából, Afrikából érkeztek történetek, adatok, képek. A „Tiszta Hullám” mára világmozgalommá vált – mert az emberek ráébredtek: a víz közös. És nélküle nincs élet.
Leon videóit már több millióan nézték meg. Anna füzete ma már egy tankönyv alapja. A gyerekek, akik az első hulladékot összegyűjtötték, most tanárokként adják tovább a tudást. A tengerek, folyók, tavak mesélnek tovább – és az emberek végre újra figyelnek rájuk.
2030 közeledett, amikor Leon először merült alá búvárruhában – immár a világméretű természetvédő program vezetőjeként. Az egykori olajos öböl fenekén most felnőtt koralltelep kapaszkodott az elhagyott horgonyra. És Leon tudta: a tenger emlékezik. Mindenre.
A jóra is.
Bennem élsz Anyukám (vers)
Horváth Edina Anna: BENNEM ÉLSZ ANYUKÁM
Még hallom a lépted álmaim mélyén,
még látom a mosolyod pirkadatkor.
Nem fogtam elégszer a kezed, Anyám,
visszahoznám a múltat számtalanszor.
Eltelnek a napok a sűrű csendben,
az ismeretlent kutatom sóhajjal.
szomorún telik minden egyes percem,
hiányod nem szűnik meg egy óhajjal.
Szeretlek úgyis, ha már nem ölellek,
örök hála s szeretet a szívemben,
és ha sírok is, bennem élsz Anyukám
te mindig itt leszel a közelemben.
2025. április 25., péntek
Emlékezzünk (novella)
HORVÁTH EDINA ANNA
EMLÉKEZZÜNK
-novella-
A ház falán régi repedések futottak végig, mint az emlékek az emberi arcon. Mária nem is tudta már, hogy mikor kezdett el félni a hangoktól. Talán amikor először dördült meg a távolban a föld, vagy amikor a szomszéd ház már csak egy kupac törmelék lett.
Aznap hajnalban is úgy ébredt, mint mindig: az első robbanás előtt pár másodperccel. Az ösztönei már előtte jelezték, hogy valami történik. Lejjebb húzta a vastag takarót Olena vállán, a kislány aludt, szorosan átölelve egy megviselt plüssnyulat, aminek egyik füle hiányzott. A játékot a férje hozta még Donyeckből, mielőtt...
Mielőtt a neve bekerült volna a falu közepén álló deszkatáblára. Rajta: huszonkét név. Mária minden reggel végigolvasta őket, mintha attól életben tartaná az emlékeiket.
A bolt, ahol egykor dolgozott, már nem létezett. A kék csempe darabjai ott hevertek az utca szélén. A kenyér most már nem munka volt, hanem kérés, sorban állás, csendes hála, ha egy vekni jutott.
De mégsem ez fájt legjobban, hanem a csend. A hang, ami a bombák után maradt. Nem a romoké, hanem az emberi beszéd hiányáé. Mert már nem mertek beszélni a holnapról. Csak a ma volt, és az is csak félig.
És leginkább az fájt, hogy ez nem a nép háborúja volt. Nem az anyáké, nem az apáké, nem azoké, akik dolgozni, szeretni, élni akartak. Egyetlen hatalom döntött úgy, hogy életek árán írja újra a térképet. Egyetlen kéz tolt el sorsokat, családokat, jövőket – tollvonással, parancsszóval. És senki nem kérdezte meg őket.
Egy napon idegen autó állt meg az utcában. Mária szíve megugrott. Katonák? Fosztogatók? Segélyszállítók? A falu összes szíve egyszerre kezdett dobogni, amikor a kocsi ajtaja kinyílt, és egy fehér sálas nő szállt ki, utána két férfi. A karjukon piros kereszt.
Ők hozták a híreket. És egy levelet.
A levél a
férjétől jött. Azt írták, valaki megtalálta a jegyzetfüzetét. A papíron
reszketeg kézírással egy mondat állt:
„A háború csak akkor győz, ha mi elfelejtjük egymást.”
Mária sírt.
Nem hangosan, csak úgy, ahogy a föld sír, amikor reped, de nem omlik össze.
Megfogta Olena kezét, és suttogva mondta:
– Emlékezzünk, kicsim. Mindig.
(Horváth Edina Anna novellák Szerzői jog fenntartva - 2025.)
A csend hangja (novella)
HORVÁTH EDINA ANNA
A CSEND HANGJA
-novella-
A hajnali köd még az erdő ölében pihent, amikor Péter letérdelve lecsatolta bakancsa fűzőjét, majd mezítláb lépett a mohára. Az első lépésnél beleremegett. Mintha a föld is megérezte volna, hogy ma nem csak egy kirándulásra jött. Ma békét keresett.
Az ösvény nem volt kijelölve. A fák közötti csend vezette. A levelek suttogása, az avar roppanása a talpa alatt, a harkály monoton kopogása – mind egy lassan kibontakozó zenemű részei voltak. A természet nem kérdezett, nem ítélkezett. Egyszerűen csak volt.
Péter zsebében ott lapult a telefonja. Ahogy egy pillanatra megállt egy fa tövében, megérezte a jelenlétét. Ám nem vette elő. Nem volt mit lefotózni, nem volt mit megosztani. Ami ott történt, az nem képernyőre, hanem belülre íródott.
Megállt egy tisztáson, ahol már ott ült valaki. Egy idős férfi, hátának dőlt egy öreg bükkfának, arcát a napfény felé fordítva, szemét lehunyva. Ő volt az, akit egykor Péter ismerni vélt – talán egy falu széléről, talán csak a saját emlékei mélyéről.
Az öreg lassan kinyitotta a szemét, és rámosolygott.
– Régen gyakrabban jártak az emberek ide – mondta halkan. – Akkor még tudták, hogy az időt nem csak a munkára kell szánni. Hanem arra is, hogy befelé figyeljünk. És figyeljünk a természetre is. Az ösvények nemcsak a fák között vezetnek, hanem önmagunkba is.
Péter bólintott.
– Most már inkább sietünk – válaszolta. – Mintha attól félnénk, hogy lemaradunk valamiről.
Az öreg elmosolyodott.
– És közben lemaradunk arról, ami valóban fontos. A madarak hangjáról, a szél suttogásáról, a saját gondolatainkról. Mi, idősebbek még tudtuk, hogy a csend nem üresség. A csend tér, ahol találkozhatunk önmagunkkal. A természet pedig tükör: megmutatja, mivé válunk, ha nem figyelünk rá. És ha figyelünk, azt is, kik vagyunk.
Péter leült mellé a földre. A két férfi, a fiatalság és az öregség, csendben ült egymás mellett. Nem volt szükség sok szóra. Az erdő beszélt helyettük – a szél a levelek között, a harkály ritmusa, egy mókus surranása a faágon.
Egy pillanatra ismét eszébe jutott a telefon. De csak egy röpke gondolat volt, amit rögtön elengedett. Ami fontos volt, azt nem lehetett megörökíteni – csak megélni.
– Az ember akkor él igazán – mondta az öreg –, amikor már nem akar uralkodni a világ felett. Hanem amikor megérti, hogy csak vendég itt. És ha jó vendég, akkor az erdő befogadja. Megnyitja előtte azt a csendet, amit máshol nem talál meg.
Péter a távolba nézett, ahol a nap már átsütött az ágak között. Érezte, hogy az öreg igazat mondott. Ebben a pillanatban nem volt múlt, jövő, csak a jelen. A föld illata, a meleg napfény, a csend, és az élet lüktetése, ami mégis ott dobogott minden falevélben.
Amikor elindult visszafelé, már nem volt ugyanaz, mint aki belépett az erdőbe. Nem hagyott nyomot maga után, de az erdő nyomot hagyott benne. Az idős férfi pedig továbbra is ott ült egy fa árnyékában – vagy talán már nem is fizikailag. Talán már eggyé vált az erdővel. Lelke beleolvadt a fák susogásába, a madarak énekébe, a patak csobogásába.
És ha valaki elég figyelmes, talán még ma is meghallja őt – nem szavakban, hanem a csendben. A csend hangjában.
(Horváth Edina Anna novellák, Szerzői jog fenntartva! - 2025.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)