2025. április 29., kedd

Tiszta Hullám (novella)

 

Horváth Edina Anna

„Tiszta Hullám”

A fiú mindig ugyanott ült: a régi kikötő öreg mólóján, ahol a fa már nyikorogni is fáradt volt, és a sirályok is csak unottan keringtek a rozsdamarta daruk felett. A part menti város egykor halászkikötő volt, mára inkább emlékmű – olajos hordók, törött bóják, kagylóval teli műanyagpalackok temetője.

A fiú – nevezzük Leonnak – nem a tengerért jött ide. Hanem a nagypapája miatt, aki mindig azt mondta: „A tenger mindent megőriz, amit beleadunk – jót is, rosszat is.”

Egyik nap azonban Leon nem volt egyedül. Egy lány állt meg mögötte. Esőkabátban, gumicsizmában, egy füzettel a kezében. Írni kezdett. Leon lopva odapillantott: térkép volt benne, meg kézzel rajzolt halak, nyilak, hulladéklerakók helyei. A lány észrevette a pillantását, és odanyújtotta a kezét:

– Anna vagyok. A vizekről gyűjtök történeteket.

– Történeteket? – kérdezte Leon hitetlenkedve.

– Mert amit nem értünk, azt nem védjük. Amit nem szeretünk, azt nem akarjuk megmenteni. És amit nem mesélünk el, az elvész.

Így kezdődött.

Először csak beszélgettek. Aztán Anna bemutatta Leont a többieknek: egy helyi tanárnak, egy nyugdíjas halásznak, egy iskolás osztálynak, akik mind hozták a maguk történetét. Egyikük gyerekként még a tengerben tanult úszni. Másikuk emlékezett, mikor a kagylók héja még nem volt olajfekete. A tanár tudta, hol van a régi csatornakivezetés. A halász megmutatta, hol süllyedtek el a hálók a fenékre – örökre fogva hagyva minden halat.

Kiderült, hogyan lett a partból szeméttelep: éveken át illegálisan hordták ide a hulladékot a város széléről. Senki sem figyelt rá. A mólónál egy régi rakodórámpa alatt palackokat, gumiabroncsokat, hűtőt is találtak – a víz minden mocskot megőrzött, amit az ember oda dobott.

Egy este Anna azt mondta:

– Csinálnunk kell valamit. Nemcsak panaszkodni.

Leon csak annyit válaszolt:

– Kezdjük el.

És megalapították a csoportot. Hárman voltak az elején. Aztán öten. Mire telihold lett, tizenöten. „Tiszta Hullám” – ezt a nevet választották. Egyszerű, erős, emlékezetes.

De nemcsak a part megtisztítása volt a cél. Anna javaslatára a csoportból oktatási program lett: „Tiszta Hullám – a mi vizeink jövője”. Egy projekt, amelyet iskolákban is el lehetett kezdeni – bármilyen part, patak, pocsolya mellől.

A tanár kidolgozott egy tananyagot, amit a diákokkal együtt lehetett felfedezni. A gyerekek a saját városuk vizeit járták be, térképeket rajzoltak, hulladékokat osztályoztak, vízmintákat gyűjtöttek. Megtanulták, hogyan lehet egyszerű eszközökkel megmérni a víz tisztaságát, felismerni a szennyezés jeleit, adatokat gyűjteni és megosztani.

A tanulás élménnyé vált. Egy alsós osztály palackcsapdát épített a patakhoz. Egy középiskolás csoport kisfilmet készített a szennyezésről. Mások újrahasznosított anyagokból művészeti installációkat alkottak, és kiállítást rendeztek a közösségi házban.

Minden héten találkoztak: hulladékgyűjtés a parton, vízminták vétele a kikötő mellett, térképkészítés, interjúk az idősekkel. A program részévé vált, hogy a gyerekek történetíróvá és történetmentővé váljanak – pont úgy, mint Anna.

A város figyelni kezdett. A polgármester először csak fényképezkedni jött le a partra,  később már konténereket is küldött. Egy cég támogatást ajánlott fel. Egy másik elvállalta a begyűjtött hulladék újrahasznosítását.

És minden újabb lépésnél új történet született.

A program túlnőtt a városon. Más partokon is elindultak. Tanárok, gyerekek, halászok és kutatók kapcsolódtak be. Európából, Ázsiából, Afrikából érkeztek történetek, adatok, képek. A „Tiszta Hullám” mára világmozgalommá vált – mert az emberek ráébredtek: a víz közös. És nélküle nincs élet.

Leon videóit már több millióan nézték meg. Anna füzete ma már egy tankönyv alapja. A gyerekek, akik az első hulladékot összegyűjtötték, most tanárokként adják tovább a tudást. A tengerek, folyók, tavak mesélnek tovább – és az emberek végre újra figyelnek rájuk.

2030 közeledett, amikor Leon először merült alá búvárruhában – immár a világméretű természetvédő program vezetőjeként. Az egykori olajos öböl fenekén most felnőtt koralltelep kapaszkodott az elhagyott horgonyra. És Leon tudta: a tenger emlékezik. Mindenre.

A jóra is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Égig erő fák (versem)

  Horváth Edina Anna: Égig érő fák Lombok résein fény bújik át, aranypor táncol a levegőben, még a szél is lassítja lépteit, megpihen a nap ...