Harag vagy béke?
A falu szélén, egy öreg házban élt Magda néni. Arcán barázdák futottak, mint a kiszáradt földön a repedések, s szemei olyan sötétek voltak, mint a vihar előtti ég. Régóta nem szólt senkihez. Aki csak próbált közeledni, elfordította a fejét, vagy becsapta az ajtót. A gyerekek is féltek tőle – azt mondták, valaha elátkozott valakit, és azóta kiszáradt a kút az udvarban.
Ám egy napon új család költözött a szomszéd házba. Egy halk szavú asszony és egy kislány, Emília. A gyermek szőke fürtjei, állandó kérdései és derűs kacaja megtöltötték a levegőt. Egyik délután, mikor Emília egy kavicsot dobott a közeli tóba, és látta a fodrozódó hullámokat, odafordult az anyjához:
– Anya, ha haragszunk, az olyan, mint ez a kő?
Az anyja bólintott.
– Igen, kicsim. Belecsapunk a csendbe, és messzire gyűrűzik, még akkor is, ha már rég elfelejtettük, miért dobtuk be.
Másnap Emília egy szelet almás pitével állított Magda néni ajtajához. Bekopogott. Nem jött válasz. Újra kopogott, és mire már visszafordult volna, az ajtó kinyílt. Az öregasszony ott állt, homlokán ráncok, kezében egy régi, kopott kendő.
– Mit akarsz?
– Hoztam egy kis pitét – felelte Emília. – Anyával sütöttük. Mindenki mondta, hogy maga nem szereti az embereket, de én nem hiszem.
A néninek megrebbent a szája sarka, mint amikor valaki elfelejti, hogyan kell mosolyogni, de mégis próbálja.
– Tedd le.
Emília letette a tányért, és elment.
Napok teltek el. A nénit újra látták a tóparton ülni. Nézte a vizet. Majd egyik este bekopogott Emíliaékhoz.
– A pite jó volt. – Ennyit mondott csak.
Az asszony és a kislány hellyel kínálták. Teát is főztek. Magda néni sokáig csak nézett maga elé, aztán megszólalt:
– Én haragudtam. Nagyon régen. Valakire, aki fontos volt. Bezártam magamat.
Emília megszorította a kezét.
– Akkor most kinyithatjuk az ajtót, nem?
Magda néni halkan bólintott. Aznap este először gyúlt fény a régi ház ablakában. A béke, mint a tóra dobott kavics utáni csend, lassan visszatért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése