A tagadás völgye (novellám)

 

A tagadás völgye

 

Eszter a falu fölötti dombon állt, és onnan nézte a völgyet, ahol minden elkezdődött. A házak között már megült az este kékes árnyéka, a patak felett vékony páraréteg szállt fel. Az apró fények lassan kigyulladtak, mint egykori emlékek, amelyek újra helyet kértek maguknak.

Régen azt hitte, ez a hely az ígéret földje. Ahol minden egyszerű lesz, és örökké. Ahol elég kéz a kézben sétálni, egymás szemébe nézni, és hinni abban, hogy semmi nem veszik el.

Most már tudta: ez lett a tagadás völgye.

Itt suttogta el magának először, hogy Gábor már nem szereti. Nem mondta ki hangosan, soha. De a csöndbe kapaszkodva, mintha csak imát mondana, minden nap újra és újra elismételte. Újgy ejtette ki magában, mint egy mantrát, mint egy védekező varázsszót, amellyel megóvhatja magát a még nagyobb fájdalomtól.

Mígnem egyszer csak igaznak tűnt.

A gondolat, amitől félt, előbb meggyőződéssé vált, aztán döntéssé. És a döntés történelemmé. Egy történeté, amit sokáig elmesélni sem tudott – mert ha kimondta volna, attól félt, kiderül az igazság: hogy nem Gábor hagyta el őt. Hanem ő saját magát.

---

Tizenkét év telt el. Eszter nőtt, érett, megkomolyodott. A vonásai alatt mégis ott maradt valami, amitől mindig huszonkettőnek látszott. Egy pillantás, egy mozdulat, ahogy a hátához szorítja a karjait, ha fázós a szél.

Most újra itt volt. A falu csendes volt, állandó zsongás helyett madárhang, egy-egy ugatás a szomszédból. A pad, ahol mindig ültek, még megvolt. A fán a vésés is: G + E. Az idő épp csak megkarcolta.

Aznap délután Gábor is megérkezett. Nem egyeztettek, nem írtak előtte. Csak valami belső hang úgy hozta, hogy ugyanazt a napot választották.

Gábor észrevette őt a padnál. Nem szólt, csak leült mellé. Mint régen. Mint mikor még nem kellett szavakba önteni, mit éreznek.

– Tudod, sokszor akartam megkérdezni, miért hagytál el. Aztán évekig győzködtem magam, hogy nem is volt igazi kérdés. Csak én nem voltam elég.

Eszter ránézett. A szemében ugyanaz a tüz, csak mélyebb.

– Azt hittem, már nem szeretsz. Egy telefonhívásra emlékszem. Meg akartam beszélni valamit, te meg annyit mondtál: "most nem tudok mindennel foglalkozni egyszerre". Én meg ebből azt hallottam ki, hogy kényelmetlen vagyok. Hogy már nem akarsz engem.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Fárasztó időszak volt. Dolgoztam, édesanyám beteg volt, és még... nem is tudom. Próbáltam mindent egyben tartani. De te voltál az egyetlen, akitől nem akartam elszakadni.

Eszter bólintott. A tekintete elidőzött a padkőre hullott falevélen.

– Csak halkan mondtam ki magamban, hogy már nem szeretsz. Először csak próbából. De minél gyakrabban ismételtem, annál inkább igaznak tűnt. Mint egy dal, amit nem szeretsz, de annyit hallgatsz, hogy végül te is elhiszed, hogy fontos neked.

Gábor elővette a jegyzetfüzetét. Lapozott benne néhányat, majd kitet egy megsárgult, boríték nélküli lapot.

– Ez volt az. Két nappal azután adtam fel, hogy összevesztünk telefonon. Akkor sem értettél meg, csak elvágtad a hívást.

Eszter elolvasta. A levelet, amit tizenkét éve írt neki Gábor. A kézírása kicsit elmosódott volt – az idő, vagy a kéz remegése miatt, nem tudta. A sorokból fájdalom áradt, de ott volt benne minden, amit akkor nem akart hallani: a szeretet, az aggódás, a bizonytalanság, a vágy, hogy maradjanak együtt, csak egy kis türelmet kérve.

– A postás szerint rossz címre került – mondta Gábor. – A könyvtáros találta meg évekkel később egy folyóiratban. Elrakta. Azt mondta, nem tudja miért, de úgy érezte, fontos lesz még valakinek.

Eszter a térdére ejtette a lapot.

– Azt hittem, nem szeretsz már – mondta végül halkan.

Gábor sokáig nem felelt.

– Én azt hittem, majd visszajössz.

Az asztalon álló órában hangosan kattant az óramutató. A levegő megmozdult kettejük közt – nem a megbocsátás, nem a vád – csak a súlya annak, amit nem lehet már visszafordítani.

– És most? – kérdezte Eszter. – Most mi van?

Gábor elmosolyodott. Szomorún, de melegen.

– Most? Most ülünk egymással szemben. Talán ez már több, mint amit valaha reméltem volna.

Kint a szél megmozdította a fák lombját. A nap utolsó sugara megcsillant az ablakon. Eszter lehunyta a szemét.

Nem volt több kérdés. A tagadás völgyéből nem mindig lehet kijönni – de néha ott, a mélyén, valaki gyertyát gyújt.