A fa alatt c. versem - Horváth Ákos

https://www.facebook.com/groups/1926596844767096/permalink/1971588016934645/ 

A szavak ott kezdődnek (novella)

 

A szavak ott kezdődtek
(novella)

Az első versem nem a gyászról szólt. Nem is a halálról vagy a veszteségről. Az első versem róla szólt. Arról az emberről, akit szerettem, de akit nem szerethettem nyíltan.

Ő nem vállalhatott fel engem. Voltak szabályai, élete, falak körülötte, mégis minden sejtem vele akart lenni. Nem kellett volna szeretnem, mégis szerettem. Minden tiltás, minden hallgatás ellenére.

Nem mondtuk egymásnak, hogy  szeretlek, nem tudtam neki elmondani, amit érzek, mert ő nem kérte, és nem is hallgatta volna meg,. Amikor túlcsordultak az érzelmeim, maradt a papír. Egy délután leültem, és csak írtam. Nem tervezve, csak jöttek a sorok, mintha rég bennem lettek volna. Egyik szó hívta a másikat, egyik érzés hozta magával a másik titkot. A vers tele volt tűzzel, akár csak én.

Nem tudtam, hogy ezzel valami elindul.

Az írás a csendem lett. A kimondhatatlané. A szívem sarka, ahol senki más nem járt. Minden újabb verssel kicsit felszabadultam, és mégis: ott maradt bennem ő. Aki sosem lehetett igazán az enyém.

Aztán abba maradt. Évek teltek el. El akartam engedni, legalábbis azt hittem. Azt hittem sikerül… az élet ment tovább, …vitt új helyekre, új arcok közé, új fájdalmakon át.

Majd jött a gyász.

A veszteség már nem csak lelki volt, hanem végleges. Valakit, akit szerettem, örökre elveszítettem. Többet is. Nem volt több üzenet, nem volt több ölelés. Csak az üres helyek. A szavak azonban újra jöttek – most már mélyebbről. Máshogy égettek, máshogy sajogtak. Kínzóan.

Megint csak írtam. A fájdalom szét akart feszíteni, de megmaradtak a sorokban. Ott volt benne az emlék, a vágy, a hiány. Az írás már nem játék volt, és nem is menedék. Hanem maga az élet.

Azóta is írok. Mert vannak érzések, amelyek nem férnek bele a beszélgetésekbe.

Vannak szavak, amelyeket csak a papír bír el. Írok, mert muszáj. Mert ha nem írnám ki magamból, megmaradna bent …

A verseim érzésekről szólnak, de nem csak nekem. Aki elolvassa, talán megérti: szeretni lehet titokban is, és gyászolni lehet szavakkal is.

A szavak ott kezdődtek. Egy titkos szerelemnél. És azóta is visznek engem. Versről versre. Sebről sebre. Reményről reményre.

 

A fa alatt (vers)

 

„A fa alatt”

Némán nőtt, amíg én is nőttem,

bár más volt még az égi rend:

ő felfelé, én befelé,

de mindkettőnkben csak csönd pihent.

 

Gyökere hosszú, mint a bánat,

amit nem írt még le levél,

s ha árnyat ad is majd másnak,

nekem csupán emléket cserél.

 

Az ágai, mint a kérdések

hajolnak rám nap-nap után,

itt ülök  válaszok nélkül,

a nap fénye simogat csupán.

 

Ha elmentem, ő őrzi szavam,

mindazt, amit más nem érthet.

Léteztem, de nincs több nyaram,

(2025. július 25.)