A nemzetek nyelve
-novella-
A
régi kőépület falai között, egy kis olasz falucska szélén, különös fény
gyúlt meg minden tavasszal. Nem lámpák, nem reflektorok, hanem a lélek
fényei – festékfoltokban, verssorokban, pengetett húrokban és még el nem
mondott történetekben.
A
„Csend Műhelye” nevű alkotótábort tíz éve alapította egy német költő,
egy japán festőnő és egy brazil zeneszerző. Egyetlen cél vezérelte őket:
létrehozni egy helyet, ahol a művészet újra azzá válhat, ami mindig is
volt – közös nyelvvé.
Nem
számított, ki milyen anyanyelven beszélt. Amikor Lucia, az olasz
festőlány először mutatta meg pasztellképeit a török regényírónak,
egyikük sem értette a másik szavait. De amikor a férfi csendben leült,
elővette a jegyzetfüzetét, és néhány perccel később könnyekkel a
szemében olvasni kezdte a frissen született novellát, Lucia csak
bólintott. Nem kellett fordítás.
Az
évek során emberek érkeztek ide Chiléből, Maliból, Koreából és
Etiópiából. Mind mást hoztak: más színeket, más ritmust, más
történeteket – de a műhely falain belül egyetlen szív dobogott.
Az
egyik évben egy magyar költő érkezett, Anna. Visszahúzódó volt, alig
beszélt angolul. De egy este, mikor a többiek gitárral és
papírszínházzal készültek a kertben, ő csak annyit tett: leült egy
padra, elővett egy papírlapot, és elkezdett írni. A csendben hallatszott
a ceruza sercenése.
Másnap
egy bolgár festő megfestette a vers ihlette képet, egy francia
zeneszerző dallamot írt hozzá, és egy kínai színésznő a saját nyelvén
szavalta el. És Anna megértette – itt nem a szavak számítanak, hanem a
szív ritmusa.
A
műhely végén mindenki hazament. De a versek maradtak, a festmények a
falon, a dallam a fák között. Mert a művészet nem kér útlevelet. Csak
egy nyitott szívet.
(Horváth Edina Anna - Szerzői jog fenntartva! - 2025.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése